Trixi & Dudi

Röpt

szökési kísérlet

Trix: Oldottabb légkörre vágytam. Okosan felpakoltam hát, hátizsákba szoknya, harisnya, bugyi, melltartó, egyszóval mindaz, ami nélkül egy nő, ha akarna, se tudna meglenni (Dudi: vagy mégis?), és irány a reptér. De ne rohanjak annyira!...

Dudi: Amikor kezdődött... Trix: Mikor is kezdődött?, jajde nehéz emlékezni, de nemcsak mert kihagy a memóriám...

Dudi: Annyira azért vissza mégse!

Trixi: Csak egy shot: két taknyos srác ront rám egy sötét mellékutcából, az egyik, hogy röptödben megb, picci, pedig dehogy repültem én akkor, ők meg pláne, nem is tudom, ők imbolyogtak jobban vagy én?, ám a másik szószerint lecsapja egy boxerrel, dehogyis, havver, majd előbb én! Ha nem vagyok is feketőves, van némi kvázi karaté-szakképzésem bölcs mesterem, Kí Csí Náá Llí jóvoltából, aki szellemalakban előttem termett, és mozdulataimat precíz tanácsaival irányítva ripsz-ropsz kettétörte gerincét mindkettőnek.

Dudi: Aztán alakot váltott, vagyis ahelyett hogy szokása szerint meghajolván (mintha bókolna) elillant volna, nagyonis konkrét formát öltött, és kezét nyújtotta, miközben áthatóan a szemembe nézett: Merész Hölgyem!

Trix: Ó, el voltam szállva!

Felemelkedtem az aszfaltról, és irreálisan jóképű megmentőm nyakába borultam...

Dudi: Mit műveltél mámegin, te ribanc!?

Trix: Erre ébredtem. Dudi: Vagy úgy tűnt, ez már cseppet sem álom.

Egyik kurrens pasim állt terpeszben előttem (Trix: gumibotját tenyerébe ütögetve), a főkapitányság főnöke, aki egy verekedős klubban szedett össze (Trix: „Megmentelek e mocsokból, picim!”), amikor még nem is sejtettem, hogy zsarú, aki a bedgájzokra vadászik, ám ahhoz, hogy lesittelje őket, környezet- és stílhű szerelést kellett magára öltsön.

Rámhúzott. Trix: A csupasz fenekemre. Dudi: Még egyet. Trix: Vagyis csak akart. Dudi: Mert félrehemperedtem, és lendületből fel is pattantam. Trix: Támadó pozícióban az ágy közepén.

Dudi: Ez az, így szeretlek, te bestia! Trix: Mondta ő, vagy én magamnak...

Dudi & Trix: pittypittypittypittypitty

Dudi: Mi ez? Trix: A gudgáj a pisztolytáskájához kap, de rossz időben és rossz helyre. Bummmm. A légnyomás a falhoz csap, majd a padlóra lapít.

Dudi & Trix: pittypittypittypittypitty

Dudi: Mi ez, basszam, még egy? hol?

Trix: Az ablaknál termek, ugráááás. Egy kicsit szállok, egy repülő húz el nem messze, magamat látom derűsen kipillantani az ablakon, Dudi: mögöttem valaki... Egy férfi felsejlő arca horrorisztikus vigyorral... Trix: Hát nem egyedül keltem útra?! Kézzel-lábbal kapálózva próbálok jelt adni magamnak, de nem veszem észre magam... Aztán zzzzu, már zuhanok is, csak az ég tudja már, hol vagyok és hogy ér ez véget...

Dudi & Trix: pittypittypittypittypitty

Dudi: Na bazmeg! Szétnyílt, lebegő fürdőköpenyem zsebébe túrok, mi a túró, ebbe is beleplántáltak valamit?! Remegő kézzel kioldom a mobilom... Egy meszidzs.

Ne dőlj be, picikém! (Trix: Mi ez a gyanúsan ismerős hang?!) Az egész csak szimuláció: teszt és likvidáló akció. Ha most nem félsz kiszökni onnan, ahol vagy, vagyis a felhőkarcoló legfelső emeletéről, ahová az éjjel vittelek, hogy meggyőződjem hűségedről és egyben levadászhassuk az egyik legveszélyesebb terroristát, megmenekülsz, mi több, az enyém vagy! Lent vár ölelő karokkal: XY, szuper éjdzsönt! (Ja, ugorj bátran, semmi bajod nem esik, sebességcsökkentő távvezérlőnk épségben letesz!)

Trix: ’gen, szuper!, imádlak ikszipsz, mért nem szóltál hamarabb? Tudod, csak hogy ne hisztizzek hiába. Lenézek, de – talán a sebesség miatt, ami mintha dehogyis csökkenne – nem látok lent senkit, semmit. Dudi: Mindegy, már nincs sok hátra, kishamar kiderül, hogy bájbáj vagy háváj!

Csabi

A bölcs és a nő

1.

Az ember egész életében csak egyszer

lesz igazán szerelmes, mondják.

Micsoda leverő szentencia!

Micsoda felemelő hazugság!

2.

Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent,

ami lent van, ugyanaz, mint ami fent

Egy bölcs egyszer beleesett egy nőbe, mint egy mély verembe. És sehogy nem bírt kimászni belőle. De mivel bölcs volt, ott veszteglésében eltűnődött néhány alapvető dolgon: Veszettül beleestem, és ez olyan jó!... De megéri? Megéri, ha úgy ülök itt, mint egy börtönben? Hogy jó, ha nem jó, a nemjóját?!

Egyszóval ült, és – buzgón vakargatva az állát – addig törte a fejét, amíg belealudt.

Rejtélyes álmot látott: egyszercsak megjelenik a verem szájánál, és lepillantva meglátja a nőt ott lenn kuksolni; mire leszól:

– Hát te mit csinálsz ott lenn?

A nő feltekint:

– Hát te mit csinálsz ott fenn?

[A történet itt véget is érhetne, ám korántsem így gondolná a bölcs (vagy a nő?). Ugyanis sem álmában, sem ébrenélétben nem tudta volna már eldönteni, hogy mi az igazság, ugyanis már nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e vagy ébren van... ][*]

---

[*] A mottó, a zárójeles rész és a lábjegyzet Trixi műve :)

Trixi & Dudi

Röpt

szökési kísérlet

Oldottabb légkörre vágytam. Okosan felpakoltam hát, hátizsákba szoknya, harisnya, bugyi, melltartó, egyszóval mindaz, ami nélkül egy nő, ha akarna, se tudna meglenni (vagy mégis?), és irány a reptér. De ne rohanjak annyira!...

Amikor kezdődött... Mikor is kezdődött?, jajde nehéz emlékezni, de nemcsak mert kihagy a memóriám...

Annyira azért vissza mégse!

Csak egy shot: két taknyos srác ront rám egy sötét mellékutcából, az egyik, hogy röptödben megb, picci, pedig dehogy repültem én akkor, ők meg pláne, nem is tudom, ők imbolyogtak jobban vagy én?, ám a másik szószerint lecsapja egy boxerrel, dehogyis, havver, majd előbb én! Ha nem vagyok is feketőves, van némi kvázi karaté-szakképzésem bölcs mesterem, Kí Csí Náá Llí jóvoltából, aki szellemalakban előttem termett, és mozdulataimat precíz tanácsaival irányítva ripsz-ropsz kettétörte gerincét mindkettőnek.

Aztán alakot váltott, vagyis ahelyett hogy szokása szerint meghajolván (mintha bókolna) elillant volna, nagyonis konkrét formát öltött, és kezét nyújtotta, miközben áthatóan a szemembe nézett: Merész Hölgyem!

Ó, el voltam szállva!

Felemelkedtem az aszfaltról, és irreálisan jóképű megmentőm nyakába borultam...

Mit műveltél mámegin, te ribanc!?

Erre ébredtem. Vagy úgy tűnt, ez már cseppet sem álom.

Egyik kurrens pasim állt terpeszben előttem (gumibotját tenyerébe ütögetve), a főkapitányság főnöke, aki egy verekedős klubban szedett össze („Megmentelek e mocsokból, picim!”), amikor még nem is sejtettem, hogy zsarú, aki a bedgájzokra vadászik, ám ahhoz, hogy lesittelje őket, környezet- és stílhű szerelést kellett magára öltsön.

Rámhúzott. A csupasz fenekemre. Még egyet. Vagyis csak akart. Mert félrehemperedtem, és lendületből fel is pattantam. Támadó pozícióban az ágy közepén.

Ez az, így szeretlek, te bestia! Mondta ő, vagy én magamnak...

pittypittypittypittypitty

Mi ez? A gudgáj a pisztolytáskájához kap, de rossz időben és rossz helyre. Bummmm. A légnyomás a falhoz csap, majd a padlóra lapít.

pittypittypittypittypitty

Mi ez, basszam, még egy? hol?

Az ablaknál termek, ugráááás. Egy kicsit szállok, egy repülő húz el nem messze, magamat látom derűsen kipillantani az ablakon, mögöttem valaki... Egy férfi felsejlő arca horrorisztikus vigyorral... Hát nem egyedül keltem útra?! Kézzel-lábbal kapálózva próbálok jelt adni magamnak, de nem veszem észre magam... Aztán zzzzu, már zuhanok is, csak az ég tudja már, hol vagyok és hogy ér ez véget...

pittypittypittypittypitty

Na bazmeg! Szétnyílt, lebegő fürdőköpenyem zsebébe túrok, mi a túró, ebbe is beleplántáltak valamit?! Remegő kézzel kioldom a mobilom... Egy meszidzs.

Ne dőlj be, picikém! (Mi ez a gyanúsan ismerős hang?!) Az egész csak szimuláció: teszt és likvidáló akció. Ha most nem félsz kiszökni onnan, ahol vagy, vagyis a felhőkarcoló legfelső emeletéről, ahová az éjjel vittelek, hogy meggyőződjem hűségedről és egyben levadászhassuk az egyik legveszélyesebb terroristát, megmenekülsz, mi több, az enyém vagy! Lent vár ölelő karokkal: XY, szuper éjdzsönt! (Ja, ugorj bátran, semmi bajod nem esik, sebességcsökkentő távvezérlőnk épségben letesz!)

’gen, szuper!, imádlak ikszipsz, mért nem szóltál hamarabb? Tudod, csak hogy ne hisztizzek hiába. Lenézek, de – talán a sebesség miatt, ami mintha dehogyis csökkenne – nem látok lent senkit, semmit. Mindegy, már nincs sok hátra, kishamar kiderül, hogy bájbáj vagy háváj!

Trixi

csend. élet

gyorsfénykép

ó, a csendháborítóktól rettegők szerint hol is máshol, ha nem ott, vagyis az óperenciás tengeren és az üveghegyen, sőt még azokon is túúúúúúúúúl, pedig valójában itt, a közvetlen szomszédunkban élt a pengeváltások gyönyörétől megittasult család (Bonnie & Clyde és csemetéik co.), melynek kicsinyei és nagyjai egyaránt a vesztőhelyen (legyünk kor-, ill. kórszerűek: villanyszékben) végezték, miután sorozatban kivégezték a piciny kertváros összes lakóját (egy pizzafutárnak álcázott államvédelmis kivételével, aki utolérhetetlen szakértelemmel göngyölíti majd fel a szálakat), ahelyett hogy a vidámparkban töltöttek volna el egy megfontolt nyugis órát, ölés nélkül, sebek nélkül, gyerekek szülők ölében, feladva szeget szegért látószögű konyhafilozófiájukat, és kik a többi embertársukra a fentieken kívül legfeljebb annyiban hasonlítottak, mint amekkora a hasonlóság a nagypapa gyümölcsfája alatt az akció megünneplése alkalmából készült gyorsfénykép és egy csendélet közt

Trixi

A gyermekkor parázslatos világa

Emlékszem, kislánykoromban imádtam azokat a meséket, amelyek egy erdőbe (sötéten sötétlő erdőbe!) vezettek, ahol a kimerítő bújkálás után (merthogy a trónt jogtalanul bitorló, szívtelen király vagy a gonosz boszorka elől menekülünk) egyszercsak elénk bukkan egy sejtemes házikó, amelyben legfeljebb egy mécses vagy a kandallóban parázsló tűz gyújt halvány, de bensőséges világot...

Ez persze elsőre nem derül ki világosan.

Előbb körül kell kémlelnünk, bekukucskálnunk az ablakon, hogy meggyőződjünk, kivel is van dolgunk, nem egy újabb vérszomjas ragadozóval-e, majd óvatosan bekopognunk, akkor is úgy, hogy lesz, ami lesz, inkább a benti, mégoly kiismerhetetlen, ám mindenképp otthonosnak tűnő melegben legyünk végre, mint a kinti egyértelműen vészjósló, ellenséges rengetegben...

Vihar kerekedik, lépnünk kell.

Kipp-kopp, kopogunk.

Csend.

Vagy csak nem hallunk kiszűrödni semmit, mert egyre vadabbul sűvít a szél.

Kipp, kopp, újra kopogunk, de most már erősebben, hevesebben.

Valami moccan. Vagy valaki? Vagy csak mintha?

Fülünket az ajtóra tapasztjuk, másik fülünket bedugjuk, hátha elcsípünk valami neszt.

Újra az ablakhoz lopakodunk, de az már annyira bepárásodott, hogy csak elmosódott körvonalakat látunk. Megdörzsöljük a szemünket, talán azzal van baj, talán könnyezünk.

Talán mindjárt sírva fakadunk.

Vissza az ajtóhoz: kippkoppkippkoppkippkopp

De a háztetőt, az ereszt, az ablakot, a falat verő eső túlkopogja kopogásunkat.

Most már dörömbölünk.

Dörömbdörömbdörömb. Dörömbdörömbdörömb. Dbdbdb

Ám csak a nyikorgó-ropogó eresztékek válaszolnak.

A levegőben cikázó denevéreket vélünk látni, és tisztán hallani véljük egy bagoly huhogását.

Mégsem (még nem!) fordulunk meg, hogy elszaladjunk, hiszen hová is szaladhatnánk? Nem fordulunk meg, hiszen tudat alatt tudjuk, hogy a fordulatnak be kell következnie, különben végünk, vége a mesének!

És lám, csakugyan: csodás módon,  akárha mi idéztük volna magunkra, tényleg történik valami.

Fejünk felett az éjszakánál is feketébb árnyat látunk, vagy inkább csak sejtünk kivédhetetlenül felénk zuhanni. A hajunkba kap. Odakapunk, megpróbáljuk lerázni, dulakodunk. Belénk vájja körmeit, belévájjuk körmeinket.

Miáúúúúúúúúúúúúúú

Erre csúnyán ráparázunk, kiáltás szakadna ki torkunkból, de bennszakad. Már nem is tudjuk, milyen világon vagyunk, és nem lett volna-e jobb, ha hagyjuk, hogy a kegyetlen uralkodó lefejezzen vagy börtönbe vessen, vagy a vasorrú bába eleven parázson megsüssön...

És hát ekkor, hála az égnek, amely most mintegy varázspálcaütésre tisztulni kezd, megcsikordulva, mint egy menedékhely ajtaja, kitárul az ajtó. A küszöbön valaki – az arcát nem látjuk, csak azt sikerül kivennünk, hogy – mosolyogva befelé tessékel. Mögötte a szoba, ennyit vagyunk képesek még érzékelni, amint elcsigázottan a lépcsőre rogyunk, hatalmasnak tűnik. Igen, olyan és akkora, mint egy tágas nappali. Hajnali megvilágításban...

Csabi & Trixi

Lea kalappal

Félő, hogy a kalap mint téma, mivel nincs kalapunk, valahogy nem áll jól nekünk. Régen ugyan volt kalapunk, de azóta elfelejtettük a velejáró magatartásbeli meg egyéb sajátosságokat & követelményeket. Bambán és kvázi mellékesen megkérdeztük hát a mellettünk ülő, kalapot viselő lánytól, mitől kalap voltaképpen a kalap, illetve ő mért hord kalapot e nyári hőségben is. Igaz, szalmakalapot. Fogta, a fejünkbe nyomta, és azt mondta: próbáld ki te magad! Érezd csak, milyen érzés! Igazából egy nyomáson kívül nem éreztünk semmit, legföljebb annyit, hogy bár eltakarja a szemünkbe tűző fényt, idegesít minket ez a valami, bosszant, hogy nem lehet a fejünk szabad.

Szabad?

És fogtuk a kalapot, és visszanyomtuk a fejére. Legszívesebben barackot nyomtunk volna neki, olyan édes volt.

Mgen, ha egy másik, fejkendős lány, akit szemmel láthatóan elfogott a féltékenység a játékunk – és gyaníthatóan a kalaptalansága - miatt, közbe nem szól gyorsan, noha eleinte, a sietségtől vagy az izgalomtól, dadogva: én, én, én

NEM

hordok kalapot.

Kalapot az

hord, aki:

vagy excen

trikus,

vagyis műűű

vééész,

vagy cirkusz

ista, vagyis bűűű

vééész

avagy afféle

mondjuk bohóóó

c,

vagy kény

telen

mert kopasz

odik,

vagy mert ugye

bár ciggóóó

Mókásan rögtönözve kb. ebben a tördelésben szólt be, mintha egy formabontó verset szavalna, minek függvényében dekányit nem adott a rímelésre, ám a NEMet kövéren kiemelte, jókora betűnagyságban, akár egy címet, és az egész szöveget elejétől végig kurziválta. Azt viszont sajnos nem tudtuk kivenni a szavaiból vagy a hangszínéből, milyen betűtípusban adta elő mindezt, bármennyire szakavatott szövegkép-imádók vagyunk is. De nem is volt időnk sokat morfondírozni, mert egy harmadik leányka fülsiketítően felsikított mellettünk:

-             Ó, odavagyok a cigókért! GB! Ó, vidám banda! Na de egyikük se hord kalapot. Legalább a frontemberre ráférne. Ő mért nem hord?

A pincérlány minden bizonnyal úgy reagálta le a pultnál, hogy a kiáltást és a gesztikulációt hozzá intézték, vagyishogy rendelni akarunk, mert elindult felénk. Mikor odaért, nyilván elkaphatta a mondottak végét, ugyanis így szólt:

-             Tudom én? Egyébként hord! Te mért nem hordasz? Te mért nem illeszkedsz egyik fajtába se? Se különc nem vagy, se művész, se bűvész, se bohóc, se nem kopaszodsz, se cigány nem vagy... Nos?

Aha, szóval mindent kihallgatott! Nagy hangerőn megy a zene, és lám, mégis mibe képes belehajszolni a kíváncsiság egyes nőket. Hallja a reális körülmények közt hallhatatlant. Mint abban a buzis filmben, amiben a srác a bömbölő zene közepette képes kifülelni, mit beszélnek a kocsma másik sarkában.

-             Van egy kalapos sztorim – folytatta, mit sem törődve az épp elsütött sértéssel -, pikáns, akarjátok hallani? Nemrég jegyeztem le annál az asztalnál. - Egy per pillanat zsúfolt asztal felé mutatott, mintha jelentőséggel bírna, hogy hol jegyezte le. - Címet is adtam neki, de azt most nem árulom el. Csak az alcímet.

Félretolt néhány üveget, és félfenékkel-combbal felült az asztal szélére, majd szoknyája zsebéből szertartásosan előhúzott egy papírlapot. 

Széthajtogatta.

Nyomtatott szöveg volt rajta.

Imigyen indított:

(zongorajáték)

Utált helyemen vasárnap éjszaka egy laptop és egy sör társaságában

-             Mondd csak, ez a Lea tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?

-             Dehogy! Vagyis abban az értelemben nem, hogy éjt nappallá téve stb. stb.

-         Pedig nagyon úgy tűnik, merthogy az utóbbi időben egyre gyakrabban el vagy tűnve. Mármint az én életteremből...

-             Mondd csak, ez a Leó tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?

-             Sejlett, hogy ez a kézenfekvő replika, de ezt valahogy nem vártam tőled! Egy ilyen ócska húzást. Másrészt szójátékra szójátékkal válaszolni nem valami eredeti, sőt, adott helyzetben cseppet sem úriemberi...

-             Hadd idézzem ezzel kapcsolatosan egy haveromat. Íme: A-val és B-vel is megszívtam. Csúfosan. Most persze bosszút forralok, legalábbis a rafináltak ellen (Cét nem sorolnám ide, ő legfeljebb naiv), mert végre megérlelődött bennem az érzés, hogy én valójában az úriemberségem miatt szívok. Nem más miatt. Bizony. Van ilyen. Soha nem mertem revansolni. Nem is nem mertem, hanem azt gondoltam, mindig minden körülmények közt gentleman kell lenni. Francot! Visszavághatsz. Ha bizonyos pontokon (attól való félelmedben, hogy megbántod a másikat) nem reagálsz határozottan, az érzéseidnek és a gondolataidnak megfelelően, tulajdonképpen magadat vered át. Elsősorban. Hogy a másikat is, az se vitás, úgyhogy nem csoda, ha a hamis reakciód szerint viszonyul hozzád, és fejetetejére áll minden...

-             Ej, iszonyú, ezek a lelkiző férfiak! Érzésem szerint egy idő után a nők iszonyulnak hozzátok viszonyulni.

-             Te most iszonyulsz? Meg mi az, hogy férfiak? Én „férfiak” vagyok neked?

-             Hagyjuk, inkább azt mondd meg, miért keversz egyszerre több nővel?

-             Megmondom: nem keverek. Hiszen jól ismersz!

-             Oké, akkor ez mi? Na ki vele, szerelmes tudsz lenni egyszerre többe?

-             Nem. Csak egybe vagyok szerelmes.

-             Nocsak, és ki az az egy? Csak nem én?

-             Cseszd meg! Te a magadéval, én a magaméval, ebben megegyeztünk.

-             Úgy ám. De azért hadd adjak egy tanácsot.

-             Oké.

-             Sose említs engem más nőknek!

-             ??

-             Mert azzal cseszed el, drágám. Miattam szállnak le rólad oly gyorsan...

-             És ennek te nem örülsz?

A választ már nem hallhattuk, és azt sem tudhattuk meg, kik közt folyt e pikáns szóváltás, a haver kikkel járt porul, mint ahogy azt sem, ez mitől zongorajáték (hacsak nem a csetre történik utalás ironikusan), illetve mitől kalapos sztori, mert egy új vendég elintette tőlünk a pincérlányt. Az est folyamán nem is jött vissza hozzánk, csak amikor rendeltünk. Megsokasodtak az emberek, ő meg kipirult arccal rohangált egyik asztaltól a másikig. Sajnáltuk, mert a szövegben kétségkívül ott rejlett csiraállapotban számos nem csupán irodalmi, de emberi érték is, melyeket érdemes lett volna kibontani...

A csajok mellettünk egy pillanatra lelombozódtak, mint akiket direkt rászedtek a folytatás elhallgatásával, de kishamar összekapták magukat, és, mint valami madaracskák, megállás nélkül csiviteltek tovább. A női fehérneműk hordásának és nem-hordásának mikéntjeiről.

Hm, mennyivel érdekfeszítőbb téma!

Ez felettébb izgalmasnak ígérkezett, így hát rendeltünk még egy kört.

Aztán még egyet.

És még egyet.

És még.

És még csak eszünkbe se jutott előhúzni a papírlapot, amit a pincérlány egyik rendelés során a zsebünkbe gyűrt.

*

Hosszas töprengés és a szerzői jóváhagyás korántsem akadálymentes kiverekedése után tesszük közzé az alábbiakat.

A lapon, nyomtatott formában, e naplóbejegyzésnek tűnő néhány sor állt:

Durva volt.

Beugrottam egy kávéra, valami csendesre vágytam az immár totálissá duzzadt stressz közepette, erre úgy felhúzott a pasi, aki cseten szünet nélkül csapta nekem a szelet, de akiről, becsszó, asse igen tudtam, kicsoda, hogy majd szétvertem konkrét pofája híján a laptop képernyőjét.

Ehelyett a billentyűzetet vertem, mint egy marha, hogy már mindenki engem nézett.

Gyűlölöm. Bár be se léptem volna szkájpra. Dühöngve mentem hazafelé...

...ám minél jobban belelovaltam magam a dühbe, annál inkább azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen veszettül kívánom azt a rohadt vadállatot. Jöjjön belém, magamban akarom érezni, ne csak folyton jártassa a száját! A száját? Az ujját! Azt is persze csak a klaviatúrán. Alig vártam, hogy a házban legyek. Döngött az ajtó, ahogy magam mögött becsaptam. Kétszer ráfordítottam a kulcsot, és fittyet hányva az elfüggönyözetlen ablakra, ledobtam magamról kabátot, sálat, pulcsit, nadrágot, melltartót, harisnyát, bugyit, az égvilágon mindent. Remegve, terpeszben álltam a szoba közepén. Nem nyúltam magamhoz, ellenőrizni akartam, hogy pusztán a képzeletemre hagyatkozva elélvezek-e...

Utóbb, a tükör előtt méregetve a testem, azt látom, hogy a fejemen felejtettem a minap névtelen csomagban érkezett ajándékkalapkám... Aminek a bélésébe egy összecsavart cetlit dugtak: „Így akarlak!”

Emlékszel?

Emlékszem, hogyne.

Nem vertem szét a képernyőt, a billentyűzetet is békén hagytam, de miután szépen elköszöntünk egymástól, mindenesetre nem hazafelé vettem az utam...

  

Csabi

kertelés nélküli gyanakvása nyomán

Trixi

Kard ki kard

Kávé, cigi, egymásután több is, ha már nem lehet egyszerre többet, bár befér a szádba kettő-három, sőt öt is, de lehetetlen egyszerre annyit szívni... Mohón szívod a füstöt, bent tartod, ráérősen fújod ki, mint akinek az egész nap a rendelkezésére áll, pedig dehogy, ajaj, mennyire nem, gyorsnak kell lenni, ha valamit meg akarsz szerezni vagy tartani!

Ő még az ágyban, lecsúszik meztelen fenekéről a könnyű nyári paplan

Adj egy slukkot

Adsz neki, két kis pofont feneke mindkét térfelére, ruganyosan összerántja, nevet

Ne viccelj, adj már

De nem mozdul, nem nyúl érte, mint akinek nem is az kell

Hisz adtam, nem?

Beleszippantasz a hajába, majd egy utolsót a csikkbe, elnyomod egy kis gyöngyházszelencében, bebújsz mellé, meleg feneke az ágyékodba domborul, az izmaival játszik, megfeszíti-ellazítja, próbálkozik a felizgatással

Péniszre vágyom, neked mért nincs?

Előbb csak körözöl az ujjaiddal a peremen, aztán mélyen becsúsztatod, először egyet, kettőt, majd hármat

Jaj

Mi van, fáj?

Dehogy, csak most épp nem a legmegfelelőbb helyre dugtad

Odanyúl, megragadja a kezed, kihúzza, egy ujjat elkülönít, kettővel kezdi sikálni magát a kellő helyen, kissé oldalt dől, szorosan összeszorítja a combjait, szétnyitja, összeszorítja, szétnyitja, összeszorítja, szétnyitja, hirtelen kihúz magából, lök egyet rajtad, hogy a megfelelő pozícióba kerülj, és két ujjad a lábad közé döfi, mint egy gyökérvágó kést

Jaj!

Fel kell kelni, különben ha így folytatjuk, ránk esteledik megint, bébi!

És kipattan az ágyból, mellei rengenek, az asztalhoz lép, kitt-katt, kattan a gyújtó, kávé csorog csészébe, sssrrr, a sötétítő szétrándul, beszakad a szobába a kiábrándító fény

Most mért csinálod ezt?

Nincs válasz, minek, hisz már megadta, ajtónyikordulás, felpattan a WC-tető, újabb csorgás, pukkanások, durranások, rotyogás

Legalább becsukhatnád az ajtót!

Dől kifele a szag, de szarik rá, hogy becsukja, ehelyett az odakészített divatmagazinban lapoz, fújja kéjesen kifele a füstöt

Nesze, szaghatástalanító! És egyébként is valósággal illatozik ez a magazin e vastagon kikent dámáktól, nem érzed?

No igen, ezek tényleg elütik a bűzt, mármint a szagát, amit ezer közül is be tudnék azonosítani, ilyen szag nincs még egy e világon, ez kizárólag az övé, ez ő! Már mennék is, hogy eléje guggoljak, és szívjam, és szívjam, és szívjam magamba egészen közelről, a szokásos rituálé szerint, majd kitöröljem a seggét csupasz kézzel, és csak úgy, bosszúból szétkenjem a pofiján, a mellén, az egész testén a szart, a szarát, vastagon

Nem jössz, elmarad a biliztetés?

El hát!

Hogyhogy?

Ha így folytatjuk, ránk esteledik megint, bébi!

Ó, ne...

Ó, bizony!

Karonfogva megyünk a reggeli napsütésben a közeli kerthelyiségig, felfedezőséta, mióta intimitási okokból vidékre helyeztük át szállásunkat, csak hírből ismerjük az állítólag a merészebbek számára pult alatt extra szolgáltatásokat is nyújtó nonstop-étkezdét

Mivel szolgálhatok a hölgyeknek?

Macsó pincér, az előbb mintha még a kertben láttam volna az ágyások közt babrálni-turkálni, vajon ez pincér és kertész egy személyben, vagy csak mind ennyire hasonlítanak?

Péniszre vágyom...

Nem mondja, de mintha mondaná már megint, egyenesen a képembe, mintha én tehetnék róla, hogy nincs neki, ami kéne neki, vagy gyáva megszerezni, pedig itt a nagy sansz, nesze, ne hagyd kicsúszni a kezedből, de ő csak néz kifelé dacosan a kardvirágokkal teli giccses kertbe ...neked mért nincs?

Nincs, nincs jelen, világos, ölbe hullt kézzel, lebiggyedt szájjal ül, mint egy piszkos dolgokon ábrándozó szűzlány, egy megbűvölt csitri

Ha szabad kérnem, egyelőre hozzon a barátnőmnek egy kardvirágot, az a kedvence!

A macsó mintha venné is meg nem is a lapot, értetlenül a kert irányába kapja a fejét, mintha a kérés nem szerepelne az étlapban, amint bizonyára nem is szerepel, vagy másképp szerepel egy másik étlapban, és azon a nevén kéne megnevezni

És önnek, hölgyem?

Nekem is hozzon egy kardvirágot egyelőre! Az asztalon ugyanis nincs!

Zavartan bólint, majd úgy fordul meg és húz el, mint akinek egyetlen gondolat jár a fejében: két gyönyörű kéjnő? két falusi liba?

Céda nevetgélésünk mint csiklandozó késecskék hada vágódik szolid tarkójába, hátába, hátsójába, minden szabadon kitett porcikájába, pedig ha tudná, mennyire nem neki szól