MűHely

Csabi & Trixi

Lea kalappal

Félő, hogy a kalap mint téma, mivel nincs kalapunk, valahogy nem áll jól nekünk. Régen ugyan volt kalapunk, de azóta elfelejtettük a velejáró magatartásbeli meg egyéb sajátosságokat & követelményeket. Bambán és kvázi mellékesen megkérdeztük hát a mellettünk ülő, kalapot viselő lánytól, mitől kalap voltaképpen a kalap, illetve ő mért hord kalapot e nyári hőségben is. Igaz, szalmakalapot. Fogta, a fejünkbe nyomta, és azt mondta: próbáld ki te magad! Érezd csak, milyen érzés! Igazából egy nyomáson kívül nem éreztünk semmit, legföljebb annyit, hogy bár eltakarja a szemünkbe tűző fényt, idegesít minket ez a valami, bosszant, hogy nem lehet a fejünk szabad.

Szabad?

És fogtuk a kalapot, és visszanyomtuk a fejére. Legszívesebben barackot nyomtunk volna neki, olyan édes volt.

Mgen, ha egy másik, fejkendős lány, akit szemmel láthatóan elfogott a féltékenység a játékunk – és gyaníthatóan a kalaptalansága - miatt, közbe nem szól gyorsan, noha eleinte, a sietségtől vagy az izgalomtól, dadogva: én, én, én

NEM

hordok kalapot.

Kalapot az

hord, aki:

vagy excen

trikus,

vagyis műűű

vééész,

vagy cirkusz

ista, vagyis bűűű

vééész

avagy afféle

mondjuk bohóóó

c,

vagy kény

telen

mert kopasz

odik,

vagy mert ugye

bár ciggóóó

Mókásan rögtönözve kb. ebben a tördelésben szólt be, mintha egy formabontó verset szavalna, minek függvényében dekányit nem adott a rímelésre, ám a NEMet kövéren kiemelte, jókora betűnagyságban, akár egy címet, és az egész szöveget elejétől végig kurziválta. Azt viszont sajnos nem tudtuk kivenni a szavaiból vagy a hangszínéből, milyen betűtípusban adta elő mindezt, bármennyire szakavatott szövegkép-imádók vagyunk is. De nem is volt időnk sokat morfondírozni, mert egy harmadik leányka fülsiketítően felsikított mellettünk:

-             Ó, odavagyok a cigókért! GB! Ó, vidám banda! Na de egyikük se hord kalapot. Legalább a frontemberre ráférne. Ő mért nem hord?

A pincérlány minden bizonnyal úgy reagálta le a pultnál, hogy a kiáltást és a gesztikulációt hozzá intézték, vagyishogy rendelni akarunk, mert elindult felénk. Mikor odaért, nyilván elkaphatta a mondottak végét, ugyanis így szólt:

-             Tudom én? Egyébként hord! Te mért nem hordasz? Te mért nem illeszkedsz egyik fajtába se? Se különc nem vagy, se művész, se bűvész, se bohóc, se nem kopaszodsz, se cigány nem vagy... Nos?

Aha, szóval mindent kihallgatott! Nagy hangerőn megy a zene, és lám, mégis mibe képes belehajszolni a kíváncsiság egyes nőket. Hallja a reális körülmények közt hallhatatlant. Mint abban a buzis filmben, amiben a srác a bömbölő zene közepette képes kifülelni, mit beszélnek a kocsma másik sarkában.

-             Van egy kalapos sztorim – folytatta, mit sem törődve az épp elsütött sértéssel -, pikáns, akarjátok hallani? Nemrég jegyeztem le annál az asztalnál. - Egy per pillanat zsúfolt asztal felé mutatott, mintha jelentőséggel bírna, hogy hol jegyezte le. - Címet is adtam neki, de azt most nem árulom el. Csak az alcímet.

Félretolt néhány üveget, és félfenékkel-combbal felült az asztal szélére, majd szoknyája zsebéből szertartásosan előhúzott egy papírlapot. 

Széthajtogatta.

Nyomtatott szöveg volt rajta.

Imigyen indított:

(zongorajáték)

Utált helyemen vasárnap éjszaka egy laptop és egy sör társaságában

-             Mondd csak, ez a Lea tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?

-             Dehogy! Vagyis abban az értelemben nem, hogy éjt nappallá téve stb. stb.

-         Pedig nagyon úgy tűnik, merthogy az utóbbi időben egyre gyakrabban el vagy tűnve. Mármint az én életteremből...

-             Mondd csak, ez a Leó tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?

-             Sejlett, hogy ez a kézenfekvő replika, de ezt valahogy nem vártam tőled! Egy ilyen ócska húzást. Másrészt szójátékra szójátékkal válaszolni nem valami eredeti, sőt, adott helyzetben cseppet sem úriemberi...

-             Hadd idézzem ezzel kapcsolatosan egy haveromat. Íme: A-val és B-vel is megszívtam. Csúfosan. Most persze bosszút forralok, legalábbis a rafináltak ellen (Cét nem sorolnám ide, ő legfeljebb naiv), mert végre megérlelődött bennem az érzés, hogy én valójában az úriemberségem miatt szívok. Nem más miatt. Bizony. Van ilyen. Soha nem mertem revansolni. Nem is nem mertem, hanem azt gondoltam, mindig minden körülmények közt gentleman kell lenni. Francot! Visszavághatsz. Ha bizonyos pontokon (attól való félelmedben, hogy megbántod a másikat) nem reagálsz határozottan, az érzéseidnek és a gondolataidnak megfelelően, tulajdonképpen magadat vered át. Elsősorban. Hogy a másikat is, az se vitás, úgyhogy nem csoda, ha a hamis reakciód szerint viszonyul hozzád, és fejetetejére áll minden...

-             Ej, iszonyú, ezek a lelkiző férfiak! Érzésem szerint egy idő után a nők iszonyulnak hozzátok viszonyulni.

-             Te most iszonyulsz? Meg mi az, hogy férfiak? Én „férfiak” vagyok neked?

-             Hagyjuk, inkább azt mondd meg, miért keversz egyszerre több nővel?

-             Megmondom: nem keverek. Hiszen jól ismersz!

-             Oké, akkor ez mi? Na ki vele, szerelmes tudsz lenni egyszerre többe?

-             Nem. Csak egybe vagyok szerelmes.

-             Nocsak, és ki az az egy? Csak nem én?

-             Cseszd meg! Te a magadéval, én a magaméval, ebben megegyeztünk.

-             Úgy ám. De azért hadd adjak egy tanácsot.

-             Oké.

-             Sose említs engem más nőknek!

-             ??

-             Mert azzal cseszed el, drágám. Miattam szállnak le rólad oly gyorsan...

-             És ennek te nem örülsz?

A választ már nem hallhattuk, és azt sem tudhattuk meg, kik közt folyt e pikáns szóváltás, a haver kikkel járt porul, mint ahogy azt sem, ez mitől zongorajáték (hacsak nem a csetre történik utalás ironikusan), illetve mitől kalapos sztori, mert egy új vendég elintette tőlünk a pincérlányt. Az est folyamán nem is jött vissza hozzánk, csak amikor rendeltünk. Megsokasodtak az emberek, ő meg kipirult arccal rohangált egyik asztaltól a másikig. Sajnáltuk, mert a szövegben kétségkívül ott rejlett csiraállapotban számos nem csupán irodalmi, de emberi érték is, melyeket érdemes lett volna kibontani...

A csajok mellettünk egy pillanatra lelombozódtak, mint akiket direkt rászedtek a folytatás elhallgatásával, de kishamar összekapták magukat, és, mint valami madaracskák, megállás nélkül csiviteltek tovább. A női fehérneműk hordásának és nem-hordásának mikéntjeiről.

Hm, mennyivel érdekfeszítőbb téma!

Ez felettébb izgalmasnak ígérkezett, így hát rendeltünk még egy kört.

Aztán még egyet.

És még egyet.

És még.

És még csak eszünkbe se jutott előhúzni a papírlapot, amit a pincérlány egyik rendelés során a zsebünkbe gyűrt.

*

Hosszas töprengés és a szerzői jóváhagyás korántsem akadálymentes kiverekedése után tesszük közzé az alábbiakat.

A lapon, nyomtatott formában, e naplóbejegyzésnek tűnő néhány sor állt:

Durva volt.

Beugrottam egy kávéra, valami csendesre vágytam az immár totálissá duzzadt stressz közepette, erre úgy felhúzott a pasi, aki cseten szünet nélkül csapta nekem a szelet, de akiről, becsszó, asse igen tudtam, kicsoda, hogy majd szétvertem konkrét pofája híján a laptop képernyőjét.

Ehelyett a billentyűzetet vertem, mint egy marha, hogy már mindenki engem nézett.

Gyűlölöm. Bár be se léptem volna szkájpra. Dühöngve mentem hazafelé...

...ám minél jobban belelovaltam magam a dühbe, annál inkább azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen veszettül kívánom azt a rohadt vadállatot. Jöjjön belém, magamban akarom érezni, ne csak folyton jártassa a száját! A száját? Az ujját! Azt is persze csak a klaviatúrán. Alig vártam, hogy a házban legyek. Döngött az ajtó, ahogy magam mögött becsaptam. Kétszer ráfordítottam a kulcsot, és fittyet hányva az elfüggönyözetlen ablakra, ledobtam magamról kabátot, sálat, pulcsit, nadrágot, melltartót, harisnyát, bugyit, az égvilágon mindent. Remegve, terpeszben álltam a szoba közepén. Nem nyúltam magamhoz, ellenőrizni akartam, hogy pusztán a képzeletemre hagyatkozva elélvezek-e...

Utóbb, a tükör előtt méregetve a testem, azt látom, hogy a fejemen felejtettem a minap névtelen csomagban érkezett ajándékkalapkám... Aminek a bélésébe egy összecsavart cetlit dugtak: „Így akarlak!”

Emlékszel?

Emlékszem, hogyne.

Nem vertem szét a képernyőt, a billentyűzetet is békén hagytam, de miután szépen elköszöntünk egymástól, mindenesetre nem hazafelé vettem az utam...