MűHely

Trixi

A gyermekkor parázslatos világa

Emlékszem, kislánykoromban imádtam azokat a meséket, amelyek egy erdőbe (sötéten sötétlő erdőbe!) vezettek, ahol a kimerítő bújkálás után (merthogy a trónt jogtalanul bitorló, szívtelen király vagy a gonosz boszorka elől menekülünk) egyszercsak elénk bukkan egy sejtemes házikó, amelyben legfeljebb egy mécses vagy a kandallóban parázsló tűz gyújt halvány, de bensőséges világot...

Ez persze elsőre nem derül ki világosan.

Előbb körül kell kémlelnünk, bekukucskálnunk az ablakon, hogy meggyőződjünk, kivel is van dolgunk, nem egy újabb vérszomjas ragadozóval-e, majd óvatosan bekopognunk, akkor is úgy, hogy lesz, ami lesz, inkább a benti, mégoly kiismerhetetlen, ám mindenképp otthonosnak tűnő melegben legyünk végre, mint a kinti egyértelműen vészjósló, ellenséges rengetegben...

Vihar kerekedik, lépnünk kell.

Kipp-kopp, kopogunk.

Csend.

Vagy csak nem hallunk kiszűrödni semmit, mert egyre vadabbul sűvít a szél.

Kipp, kopp, újra kopogunk, de most már erősebben, hevesebben.

Valami moccan. Vagy valaki? Vagy csak mintha?

Fülünket az ajtóra tapasztjuk, másik fülünket bedugjuk, hátha elcsípünk valami neszt.

Újra az ablakhoz lopakodunk, de az már annyira bepárásodott, hogy csak elmosódott körvonalakat látunk. Megdörzsöljük a szemünket, talán azzal van baj, talán könnyezünk.

Talán mindjárt sírva fakadunk.

Vissza az ajtóhoz: kippkoppkippkoppkippkopp

De a háztetőt, az ereszt, az ablakot, a falat verő eső túlkopogja kopogásunkat.

Most már dörömbölünk.

Dörömbdörömbdörömb. Dörömbdörömbdörömb. Dbdbdb

Ám csak a nyikorgó-ropogó eresztékek válaszolnak.

A levegőben cikázó denevéreket vélünk látni, és tisztán hallani véljük egy bagoly huhogását.

Mégsem (még nem!) fordulunk meg, hogy elszaladjunk, hiszen hová is szaladhatnánk? Nem fordulunk meg, hiszen tudat alatt tudjuk, hogy a fordulatnak be kell következnie, különben végünk, vége a mesének!

És lám, csakugyan: csodás módon,  akárha mi idéztük volna magunkra, tényleg történik valami.

Fejünk felett az éjszakánál is feketébb árnyat látunk, vagy inkább csak sejtünk kivédhetetlenül felénk zuhanni. A hajunkba kap. Odakapunk, megpróbáljuk lerázni, dulakodunk. Belénk vájja körmeit, belévájjuk körmeinket.

Miáúúúúúúúúúúúúúú

Erre csúnyán ráparázunk, kiáltás szakadna ki torkunkból, de bennszakad. Már nem is tudjuk, milyen világon vagyunk, és nem lett volna-e jobb, ha hagyjuk, hogy a kegyetlen uralkodó lefejezzen vagy börtönbe vessen, vagy a vasorrú bába eleven parázson megsüssön...

És hát ekkor, hála az égnek, amely most mintegy varázspálcaütésre tisztulni kezd, megcsikordulva, mint egy menedékhely ajtaja, kitárul az ajtó. A küszöbön valaki – az arcát nem látjuk, csak azt sikerül kivennünk, hogy – mosolyogva befelé tessékel. Mögötte a szoba, ennyit vagyunk képesek még érzékelni, amint elcsigázottan a lépcsőre rogyunk, hatalmasnak tűnik. Igen, olyan és akkora, mint egy tágas nappali. Hajnali megvilágításban...