Ákos

Tanulság nincs

Körülbelül három hónapja ismertem meg, és nagyon élénk vörös volt. Végein egy kicsit szőke is, a tűz hercegnője, gondoltam, ahogy megláttam az izzadt táncoló tömeg közepén. Mintha még láttam volna valahol. Hajnalban, amikor úgy tűnt, útjaink elválnak, kértem, és le is adta a telefonszámát. Többször is találkoztunk utána, és rengeteget beszélgettünk ebben meg abban a parkban, kocsmában vagy utcasarkon. Minden egyes alkalom után teljesen üresen tértem haza. Sokáig nem éreztem megfelelőnek a helyzetet arra, hogy újra megcsókoljam. Miután mégis megtettem, felemás utóízzel ballagtam haza a tömbháza elől. Az első nyulat akkor láttam, amikor nagyon meleg volt és mellbimbói világosan kirajzolódtak lenge pólója alatt. Meg akartam őket simogatni, de megállította kezem, és a nyúl is gyorsan elszökdécselt. Később viszont egyre többen jelentek meg körülötte, és egyre gyakrabban. Elmentünk egyet ragasztózni, és látomásainkban egyikünk sem ismerte fel a másikat. Megígértük egymásnak, hogy többet nem csináljuk együtt, mert mindkettőnkre lidércnyomásosan hatott a távolság tapasztalata. Másnap viszont, amikor találkoznunk kellett volna, csak annyit láttam, hogy amint közeledik felém, a nyulak több százan ugranak elő a sötét kapualjak mögül, felkapják, és villámgyorsan elvonszolják a szürke városi betonhorizont mögé.

Találkoztam még vele később, de rájöttem, hogy egyáltalán nem is tűzhercegnő, hanem egy közönséges róka.

•

Néhány hete ismertem meg, és nagyon sápadtnak tűnt az arca. A sötét szembogarak és a fekete, rövid haj éles kontrasztot alakított bőrével. Azt mondták, olyan, mint egy vámpír, de én erre hevesen tiltakoztam. Emlékeztem, régebb lopva meg-megérintett a táncparkett örvénylő kavalkádjában. Finomsága árulta el. Leültem mellé és elkezdtem beszélni. Nem tudom már miről, látszott, ő sem figyel igazán oda, de tette magát, és ez nekem valamiért még annál is jobban esett. Hangja nagyon gyenge volt, és gyámoltalanságának megjelenésével való össze nem illése valahogy emelkedetté és titokzatossá tette őt szememben. Nem mertem megérinteni se. Mindig eljött, ha hívtam, de ahogy ültünk a tea mellett, szinte soha nem értettem, mit mond, és azt hiszem, nem csak azért, mert annyira halkan tette. Utolsó találkozásunk napján láttam egy repülőcsészealjat.

Lehet, hogy már előre tudtam...

•

Tegnap találkoztunk először. Ahogy a pult előtt álltunk, erősen derekamba markolt, én meg megkérdeztem, nem e visz haza.

Reggel, amikor felébredtünk, azt súgta a fülembe, hogy a szerelem ott él, ahol szavak még nincsenek.

Ákos

A Hasonlóság Szabályai

Amikor azon a ponton álltunk, ahol útjaink ideiglenesen elválnak, megkérdeztem tőle, hogy hol is lakik Ő tulajdonképpen. Ez aznap volt, amikor megismertük egymást. Eső után és hajnal előtt. Egy ideig csendben nézte a pocsolyát, aminek két partján állunk, majd magához húzott és átölelt. Ott, ahova most egy lépéssel közelebb állsz, mondta, majd mosolyogva fordított hátat, és ahogy távolodott, kialudtak az utcalámpák.

Ezt csak azért meséltem el, mert meg akartam kérdezni tőled:

Gondolkozol-e néha azon, hogyha létezik számunkra visszaút... persze nem is tudom, miért, valószínűleg ahogy én, éppúgy te sem engeded meg magadnak a kétely luxusát.

Annyit elmondhatok talán: egy lépéssel most mindannyian közelebb kerülünk, és valahogy ez is távollétet fog majd jelenteni.

Nem akarunk ünneprontóak, mocskosszájúak, profanizálók, semmirekellőek, vagy satöbbik lenni, szóval nyílván ismétcsak törékeny közegünk mibenlétéről beszélünk, gondolom, ebben mindenki egyetért, mindennek megvan a maga módja, és a módoknak is megvan a maguk mindene, és mi is (azt hiszem) egy ilyenfajta mindent igyekszünk az egyetlen ismert módján megközelíteni.

Perspektívánk mögé zártan konvenciók kérdései vetülnek fel, és azok különböző szintjei.

Az elsők egyikén abban a kérdésben találjuk magunkat, mi is a valóság, egy későbbin abban, hogy mi lenne a fikció, majd valahol az egyetemes szédület magasságain a zárokat művészetté próbálnánk nyilvánítani.

Eljátszunk a megnevezés, a jog, a konszenzus, akár maga a fejlődés írott és íratlan szabályaival, majd végeitől feszítjük a panorámára a hasonlóság kiüresített bőrét, valahogy úgy, ahogy krisztust a keresztfa élettelen tömegéhez.

A Szavak mindig előre leszögezettek.

Azt mondják, van egy olyan közösségi forma, aminek meghatározója az esetlegesnek ható, vagy akár egyenkénti hasonlóság, de én ezen analógia elméleti kiterjeszthetőségében, hadd valljam be, egyáltalán nem hiszek. Tudom, hogy Ő sem tenné.

Emlékem egy képet őriz róla: Csontvázak széttört hegyén áll festett, vörös háttér előtt, és mintha azt mondaná ajkak transzparenciának tűnő mélységei közül:

Egy lépéssel ismét közelebb kedvesem,

egy lépéssel ismét közelebb.

Feküdt a földön, és tudta, hogy mostmár képtelen lenne mozogni. Nem tudta, és nem is érdekelte, miért, de ez a gondolat valahogy nyugalommal töltötte el. Még hallotta, ahogy a vércseppek lassan és egyenletesen érnek földet melléje a kagyló párkányáról. Utolsó pillantása a végrehajtás eszközére meredt, melynek élén csíkokat húzott a vibráló neon.

A mindentudás ára a száműzetés.

Miért?

Honnan?

Ahogy a sérülések, nyomaik is rendkívül sokfélék lehetnek. Mindannyian össze-vissza voltunk már valószínűleg horzsolva, hogyha minden ártalom életünk végéig otthagyná nyomát, akkor úgy járkálnánk az utcán, mint megnyúzottak, és ez még teljesen természetesnek is tűnne.

A mélyrehatolt vágások azok, amik egyedivé tesznek.

Húsmélységben mérik a partikularitást, és abban, hogy ezek a mély felhasításai élő szövetünknek hova és milyen irányból estek.

Paradox módon a legmélyebb vágásoknak nem lehet okát bizonyosan megállapítani.

Ugye túl nagy merészség lenne azt állítani, hogy katarzisra születtünk,

talán még az is hogy hasonlóra,

azt hiszem, a legegyszerűbb annyit mondanom, hogy karjai közé,

hogy közel a szívéhez,

hogy közel a gyomrához,

hogy közel az ajkához,

hogy közel a hangjához,

hogy közel a szeme első és utolsó, vibráló, hasítóan mély pillantásához,

egyszerűen annyit, hogy közel.

Miután elváltunk, én nem voltam otthon.

Távolodó lépteivel a tér megszűnt létezni.

  

Ákos

Flux

Sziasztok

Akácsnak hívnak és tíz és fél éves vagyok

szeretem nézni a folyó kicsi hullámait.

amikor megszülettem a testem más volt mint a többieké.

ruháim alatt nem látszik de a doktorbácsi mindig csóválja a fejét amikor levetkőzök előtte.

az első barátomnak elloptam a kedvenc katonáját és próbáltam elrejteni de apukám észrevette.

soha nem feleseltem amikor a szüleim megszidtak és nem is bömböltem csak csendben sírtam és inkább akkor amikor már nem láttak.

amikor elmentem az iskolába szünetben leköptem a padtársam kabátját mert leköpte a szememet és ezért lehúzták a magaviseletem.

gyakran hogyha nem tudtam elaludni nagyokat sóhajtottam amíg apukám be nem jött és össze nem szidott mert felébresztem őket.

attilának a barátomnak elrontottam a biciklijét amikor leestem vele.

tamás ütötte meg először az arcomat

és én nem ütöttem visza.

szidinek eltörtem a vázáját

amikor a lakásukban fogóztunk és amikor a szülei hazajöttek megverték.

néha amikor anyukám bement tusolni én leskelődtem a kulcslyukon de apukám egyszer észrevett.

mindig elfordítom a fejem amikor a másik járdán a gyerekek kiabálnak.

a tegnap megdobtam a szomszéd fiút egy kővel.

sok volt a vér és az anyukája elájult amikor lejött az emeletről

ma apukám azt mondta anyukámnak hogy a szomszéd fiú meghalt de nekem nem mondott senki semmit

tegnap óta nem szóltak hozzám egy szót se

valamitől nagyon félek.