Kálvin János
Áhítatok
3. Jóság és hit
Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot:
az Istennek ismeretét inkább,
mintsem égőáldozatokat.
(Hós 6,6)
Figyelemre méltó ez az igerész; Isten
Fia kétszer is idézte. A farizeusok a szemére vetették, hogy szóba áll gonosz
és rossz hírű emberekkel, amire ő – Máté 9. fejezetében – így válaszol:
„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Pártjukra kelvén azt tanúsítja, hogy
Istent nem külsőségekkel imádjuk, hanem azzal, ha megbocsátunk és megengedünk
egymásnak, s nem vagyunk túlzottan szigorúak egymáshoz. Hasonlóképpen, amikor a
farizeusok felháborodnak a tanítványokra, mert a búzamezőn kalászokat
tépegettek, Krisztus tisztázza előttük, hogy azok, akik a külsőségekben keresik
a szentséget, hamis imádói Istennek, illetve hogy ok nélkül vádolták
hittestvéreiket, bűnnek tartva azt, ami önmagában nem volt az, s könnyen
megvédhető lett volna egy bölcs és nyugodt magyarázattal. A két mondatot együtt
kell olvasni: hogy Isten a jóságot kedveli, és hogy Isten a hitet kedveli. A
hit önmagában nem lehet Isten tetszésére, hiszen nem létezhet az embertársunk
iránti szeretet nélkül. Aztán meg az emberi jóság nem elegendő, ugyanis ha
megtartóztatja is magát valaki attól, hogy rosszat tegyen, és bármi módon
megbántsa felebarátját, még lehet istentelen ember, így jóságának természetesen
semmi hasznát nem látja. Ugyanakkor azt is érdemes megfontolnunk, hogy Jézus a
hitet Isten ismeretének nevezi.
13. Segítségül hívni az Urat
De mindaz, a ki az Úrnak nevét hívja segítségül,
megmenekül; mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben
lészen a szabadulás, a mint megigérte az Úr,
és a megszabadultak közt lesznek
azok, a kiket elhí az Úr!
(Jóel 2,32)
Isten kijelenti, hogy nevének segítségül hívása egy
kétségbeejtő helyzetben biztos menedéket jelent. Amit a próféta mondott,
kétségkívül félelmetes – tudniillik, hogy a természet egész rendje annyira meg
fog változni, hogy az életnek még jele sem marad, hanem mindent sötétség borít
el. Amit tehát most állít, annyi, mintha azt mondaná: ha az emberek segítségül
hívják Isten nevét, életet fognak találni a sírban is. Minthogy Isten itt az
elveszetteket és a halottakat szólítja, a legsúlyosabb csapások sem
akadályozhatnak meg abban, hogy hozzá meneküljünk vagy imádkozzunk. Ha
megváltás és szabadítás ígértetett mindenkinek, aki segítségül hívja az Úrnak
nevét, abból az következik – miként azt Pál apostol mondja –, hogy az
evangélium tanítása a pogányokat is megilleti. Nagy elbizakodottságra vallana,
ha anélkül járulnánk Isten elé, hogy erre ő biztatna, és ígéretét adná, hogy
meghallgat bennünket. Ebből az igerészből megtanulhatjuk, hogy bármennyire
megpróbálja is Isten az ő egyházát, fenn fog maradni a világban, mert nem lehet
elpusztítani, amiként Isten igazságát sem, amely örök és változhatatlan.
14. Áldott tapasztalat
És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek,
a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen.
És szentté lészen Jeruzsálem, és idegenek
nem vonulnak át többé rajta.
(Jóel 3,17)
A próféta tudtára adja népének, hogy a megpróbáltatások
közepette olyannyira el volt rejtve előlük Isten kegyelme, hogy csakis arra
gondolhattak, az Úr elhagyta őket. Isten igéje csakugyan elegendő kellene
legyen számunkra a legnagyobb bajban is, mert bár Isten a legmélyebb
kétségbeesésbe taszíthat bennünket, bőséges vigasztalást nyújt lelkünknek,
amikor felragyog igéjének világossága.
Kétféle ismeret létezik: egyfelől a hit által szerzett
ismeret, amit Isten igéjéből nyerünk, másfelől pedig a tapasztalat útján
elsajátított ismeret. A hívők mindenkor vallják, hogy a megváltás Istenben van
adva számukra, néha azonban nem tapasztalják meg valóságosan, hogy Isten az ő
Atyjuk. A próféta tehát most a valódi ismeretről beszél, amikor azt mondja a
népnek, meg kell tudnia, hogy van egy Istene. Hogyan tudhatja meg? Tapasztalat
által. Ez az igerész arra tanít bennünket, hogy noha Isten láthatólag nem
nyújtja ki értünk segítő kezét, jó okkal reménykedhetünk kegyelmében. A próféta
ugyanis abból a célból szól a néphez, hogy mielőtt az esemény megtörténne, vagy
a prófécia beteljesedne, az istenfélők Istenre tekintsenek, és minden terhüket
rá vessék.
19. Romba döntött bölcsesség
Azon a napon, ezt mondja az Úr,
nem vesztem-é ki a bölcseket Edomból,
és az értelmet Ézsau hegyéről?!
(Abd 1,8)
Noha az emberek, akiket nem vezet Isten
Lelke, és akiket nem világosít meg az ő igéjének fénye, sok tekintetben vakok
lehetnek, a legsúlyosabb vakság mindazáltal az, amikor a hamis bölcsességtől
mámorosodnak meg. Isten hosszú ideig csakugyan megengedi az istenteleneknek,
hogy ünnepeljék magukat éleselméjűségükért és okosságukért, mint ahogy eltűrte,
hogy az edómiak jómódban éljenek. E szavak azonban arra figyelmeztetnek
bennünket, hogy az éleselméjűséggel, Isten e ritka adományával, soha nem szabad
visszaélnünk, miként azt az istentelenek teszik, akik ravaszsággá változtatják
mindazt a bölcsességet, amivel Isten megáldotta őket. Ezer között alig találunk
egyet, aki ha kitűnik értelmével, ne keresné, hogy fondorlatos és álnok legyen.
Azt kell látnunk, hogy a világ megrontja Isten e kitűnő ajándékát, ami egy
okkal több, hogy bölcsességünk a valódi egyszerűségben gyökerezzen. Ez az
egyik. A másik: ügyelnünk kell, nehogy a saját értelmességünkben bízzunk, és
lebecsüljük ellenségeinket, ugyanakkor pedig ne higgyük, hogy értelmünk által
képesek vagyunk elhárítani a ránk leselkedő veszélyeket. Inkább azon legyünk,
hogy az Úr mindenkor kegyelmesen adja nekünk a bölcsesség Lelkét, és egész
életünkben ő vezéreljen.
29. Az őrhely
Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán,
és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám,
és mit feleljek én panaszom dolgában.
(Hab 2,1)
A próféta érezvén, hogy elmerülőben van, mintha a
feneketlen mélység fenyegetné elnyeléssel, fölülemelkedik az emberi ítéleten és
megfontoláson, hogy Isten közelébe kerülve a magasból vegye szemügyre a földön
történő dolgokat – azaz ne a saját testi értelme szerint ítéljen, hanem a
Szentlélek világosságában. Az őrhely ugyanis, amelyről beszél, a reménységből
fakadó türelem. Ha a magunk szemléletmódja szerint küzdünk a Sátánnal, ő
mindannyiszor hatalmat vesz rajtunk, és soha nem leszünk képesek ellenállni
neki. Nos, ebből az igerészből megtanulhatjuk a vele való küzdelem helyes
módját: amikor elménket a hitetlenség kísértései ostromolják, amikor a dolgok
olyannyira összezavarodnak e világban, hogy sötétségbe borítanak bennünket, és
halvány fénysugár sem látszik, akkor haladéktalanul búcsút kell mondanunk a
saját értelmünknek; mivel minden gondolatunk a semmivel egyenlő, amidőn a
magunk esze szerint igyekszünk ítéletet alkotni. Következésképpen, amíg a hívők
fel nem mennek őrhelyükre, s meg nem vetik lábukat bástyájukban, addig a
kísértések ide-oda hányják és feneketlen örvénybe taszítják őket. A torony az
elme mentsvára. De hogyan juthatunk fel e menedékhelyre? Egyedül úgy, ha az Úr
igéjét követjük.
Bérhalmi Angelika fordításai
Rövid disputa a
fordítóval
(Kérdezett: Dudi)
Hívő vagy?
Hm, jó kérdés. Ha hívőnek tekintem magam, még nem biztos,
hogy az vagyok, ha nem tekintem magam annak, még az lehetek... Szóval, érted,
ez valahogy úgy működik, hogy nem én vagyok ennek a megmondhatója. De hogy
mégse kerüljem meg egészen a kérdést: vannak ennek a világnak olyan szeletei,
eseményei, tapasztalatai, amelyek baleset
jellegüknél fogva megkerülhetetlenül Isten létének és gondviselésének a
firtatásához vezetnek el.
Ezért fogtál
bele ebbe a fordításba? Valamiféle válaszkeresés hajtott? Számomra meglepő,
hogy egy ilyen fiatal lány Kálvin Jánost fordít, ráadásul önszorgalomból, csak
úgy a maga kedvtelésére. De miért pont Kálvint? Miféle izgalmat találsz te
ebben?
Általában az történik, hogy ha kezembe kerül egy könyv,
ami megnyeri a tetszésem, vagy épp ellenkezőleg, kiváltja a nemtetszésem, máris
kezdeni akarok vele valamit. Nem elég nekem, hogy elolvastam, aztán passz,
visszahelyezem a polcra, mintha nem is találkoztam volna vele. Mint bizonyos
emberekkel, akik ilyen vagy olyan formában, mértékben, előjellel stb.
meghatározóan bekerültek az életembe. És sok esetben – hogy fordítsak egyet a
dolgon, ha már fordítás-közelben járunk – majdnem az életembe kerültek. Persze
Kálvin áhítataival való találkozásom nem volt épp ennyire drámai – valakinél
megláttam az éjjeliszekrényen, angol
nyelven!, és belelapoztam, miközben arra vártam, hogy vendéglátóm végre lezuhanyozzék
–, inkább a (magammal szemben kihívásnak szánt) fordítás révén kezd
eldramatizálódni a szitu. Mert amint belemélyülsz, óhatatlanul olyan kérdések
merülnek fel benned, hogy kapsz-e ezekből a szövegekből valamiféle ma is
érvényes választ (és vigaszt!), vagy pedig csak „műélvezőként” viszonyulhatsz
hozzájuk? Nekem kettős benyomásom volt: a napi konkrétumainkra vonatkoztatva
valahogy már nem, vagy erősen csikorogva működnek ezek a (nagyobbrészt)
dörgedelmek, viszont mégis van egyfajta önkéntelen bájuk, mulatságosságuk, ami
mellesleg szerintem egyáltalán nem áll távol Istentől, az ő kijelentéseitől és
az emberhez való viszonyától... Szóval ez a metakommunikatív színt az, ami
igazából megkapott: az értelmezések viszonylagossága (akaratuk ellenére is sokszor
többet és mást is képesek mondani – illetve kevesebbet, mint amennyit
szándékoznak) és Istennek (ha van Isten, ebben látom lenni) a mindenen átütő
humora... ami, tegyük hozzá, sok más egyéb megnyilvánulásával egyetemben, néha
véresen kemény, azaz már-már barbárul érthetetlen tud lenni! Hacsak nem egy
szenvedélyes szerelmes (ebbe minden belefér: vágy, vonzalom, féltékenység,
gyűlölet, bosszú, ésígytovább) megnyilatkozásaiként fogjuk fel...
Ez tényleg
izgalmasan hangzik. Angolból fordítod? És amikor elkészülsz a könyvvel, ki is
akarod adatni?
Aha, angolból, merthogy csak ezen az egy idegen nyelven
tudok, bármennyire fájdalmas is. A kiadáson pedig egyelőre nem gondolkoztam. Ha
így állnék hozzá, valószínűleg bele se fogtam volna. De ki tudja, talán menet
közben ráunok (egyébként bakugrásokban fordítom, nem lineárisan), és elkezdek
valami mást, érdekesebbet csinálni... Habár meglehetősen hűséges vagyok, ha
elkezdene más érdekelni, akkor is biztos, hogy egy idő után visszatérnék
Kálvinhoz!
Kérdés, hogy
visszafogad-e? Az ő Istene, mint láthatod, meglehetősen szigorú...
Na látod, erre nem gondoltam. Illetve mégis: bízom az
elnézésükben, hogy ne mondjam, humorérzékükben...
