MűHely

Kálvin János

Áhítatok

3. Jóság és hit

Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot:

az Istennek ismeretét inkább,

mintsem égőáldozatokat.

(Hós 6,6)

Figyelemre méltó ez az igerész; Isten Fia kétszer is idézte. A farizeusok a szemére vetették, hogy szóba áll gonosz és rossz hírű emberekkel, amire ő – Máté 9. fejezetében – így válaszol: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Pártjukra kelvén azt tanúsítja, hogy Istent nem külsőségekkel imádjuk, hanem azzal, ha megbocsátunk és megengedünk egymásnak, s nem vagyunk túlzottan szigorúak egymáshoz. Hasonlóképpen, amikor a farizeusok felháborodnak a tanítványokra, mert a búzamezőn kalászokat tépegettek, Krisztus tisztázza előttük, hogy azok, akik a külsőségekben keresik a szentséget, hamis imádói Istennek, illetve hogy ok nélkül vádolták hittestvéreiket, bűnnek tartva azt, ami önmagában nem volt az, s könnyen megvédhető lett volna egy bölcs és nyugodt magyarázattal. A két mondatot együtt kell olvasni: hogy Isten a jóságot kedveli, és hogy Isten a hitet kedveli. A hit önmagában nem lehet Isten tetszésére, hiszen nem létezhet az embertársunk iránti szeretet nélkül. Aztán meg az emberi jóság nem elegendő, ugyanis ha megtartóztatja is magát valaki attól, hogy rosszat tegyen, és bármi módon megbántsa felebarátját, még lehet istentelen ember, így jóságának természetesen semmi hasznát nem látja. Ugyanakkor azt is érdemes megfontolnunk, hogy Jézus a hitet Isten ismeretének nevezi.

13. Segítségül hívni az Urat

De mindaz, a ki az Úrnak nevét hívja segítségül,

megmenekül; mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben

lészen a szabadulás, a mint megigérte az Úr,

és a megszabadultak  közt lesznek azok, a kiket elhí az Úr!

(Jóel 2,32)

Isten kijelenti, hogy nevének segítségül hívása egy kétségbeejtő helyzetben biztos menedéket jelent. Amit a próféta mondott, kétségkívül félelmetes – tudniillik, hogy a természet egész rendje annyira meg fog változni, hogy az életnek még jele sem marad, hanem mindent sötétség borít el. Amit tehát most állít, annyi, mintha azt mondaná: ha az emberek segítségül hívják Isten nevét, életet fognak találni a sírban is. Minthogy Isten itt az elveszetteket és a halottakat szólítja, a legsúlyosabb csapások sem akadályozhatnak meg abban, hogy hozzá meneküljünk vagy imádkozzunk. Ha megváltás és szabadítás ígértetett mindenkinek, aki segítségül hívja az Úrnak nevét, abból az következik – miként azt Pál apostol mondja –, hogy az evangélium tanítása a pogányokat is megilleti. Nagy elbizakodottságra vallana, ha anélkül járulnánk Isten elé, hogy erre ő biztatna, és ígéretét adná, hogy meghallgat bennünket. Ebből az igerészből megtanulhatjuk, hogy bármennyire megpróbálja is Isten az ő egyházát, fenn fog maradni a világban, mert nem lehet elpusztítani, amiként Isten igazságát sem, amely örök és változhatatlan.

14. Áldott tapasztalat

És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek,

a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen.

És szentté lészen Jeruzsálem, és idegenek

nem vonulnak át többé rajta.

(Jóel 3,17)

A próféta tudtára adja népének, hogy a megpróbáltatások közepette olyannyira el volt rejtve előlük Isten kegyelme, hogy csakis arra gondolhattak, az Úr elhagyta őket. Isten igéje csakugyan elegendő kellene legyen számunkra a legnagyobb bajban is, mert bár Isten a legmélyebb kétségbeesésbe taszíthat bennünket, bőséges vigasztalást nyújt lelkünknek, amikor felragyog igéjének világossága.

Kétféle ismeret létezik: egyfelől a hit által szerzett ismeret, amit Isten igéjéből nyerünk, másfelől pedig a tapasztalat útján elsajátított ismeret. A hívők mindenkor vallják, hogy a megváltás Istenben van adva számukra, néha azonban nem tapasztalják meg valóságosan, hogy Isten az ő Atyjuk. A próféta tehát most a valódi ismeretről beszél, amikor azt mondja a népnek, meg kell tudnia, hogy van egy Istene. Hogyan tudhatja meg? Tapasztalat által. Ez az igerész arra tanít bennünket, hogy noha Isten láthatólag nem nyújtja ki értünk segítő kezét, jó okkal reménykedhetünk kegyelmében. A próféta ugyanis abból a célból szól a néphez, hogy mielőtt az esemény megtörténne, vagy a prófécia beteljesedne, az istenfélők Istenre tekintsenek, és minden terhüket rá vessék.

19. Romba döntött bölcsesség

Azon a napon, ezt mondja az Úr,

nem vesztem-é ki a bölcseket Edomból,

és az értelmet Ézsau hegyéről?!

(Abd 1,8)

Noha az emberek, akiket nem vezet Isten Lelke, és akiket nem világosít meg az ő igéjének fénye, sok tekintetben vakok lehetnek, a legsúlyosabb vakság mindazáltal az, amikor a hamis bölcsességtől mámorosodnak meg. Isten hosszú ideig csakugyan megengedi az istenteleneknek, hogy ünnepeljék magukat éleselméjűségükért és okosságukért, mint ahogy eltűrte, hogy az edómiak jómódban éljenek. E szavak azonban arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az éleselméjűséggel, Isten e ritka adományával, soha nem szabad visszaélnünk, miként azt az istentelenek teszik, akik ravaszsággá változtatják mindazt a bölcsességet, amivel Isten megáldotta őket. Ezer között alig találunk egyet, aki ha kitűnik értelmével, ne keresné, hogy fondorlatos és álnok legyen. Azt kell látnunk, hogy a világ megrontja Isten e kitűnő ajándékát, ami egy okkal több, hogy bölcsességünk a valódi egyszerűségben gyökerezzen. Ez az egyik. A másik: ügyelnünk kell, nehogy a saját értelmességünkben bízzunk, és lebecsüljük ellenségeinket, ugyanakkor pedig ne higgyük, hogy értelmünk által képesek vagyunk elhárítani a ránk leselkedő veszélyeket. Inkább azon legyünk, hogy az Úr mindenkor kegyelmesen adja nekünk a bölcsesség Lelkét, és egész életünkben ő vezéreljen.

29. Az őrhely

Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán,

és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám,

és mit feleljek én panaszom dolgában.

(Hab 2,1)

A próféta érezvén, hogy elmerülőben van, mintha a feneketlen mélység fenyegetné elnyeléssel, fölülemelkedik az emberi ítéleten és megfontoláson, hogy Isten közelébe kerülve a magasból vegye szemügyre a földön történő dolgokat – azaz ne a saját testi értelme szerint ítéljen, hanem a Szentlélek világosságában. Az őrhely ugyanis, amelyről beszél, a reménységből fakadó türelem. Ha a magunk szemléletmódja szerint küzdünk a Sátánnal, ő mindannyiszor hatalmat vesz rajtunk, és soha nem leszünk képesek ellenállni neki. Nos, ebből az igerészből megtanulhatjuk a vele való küzdelem helyes módját: amikor elménket a hitetlenség kísértései ostromolják, amikor a dolgok olyannyira összezavarodnak e világban, hogy sötétségbe borítanak bennünket, és halvány fénysugár sem látszik, akkor haladéktalanul búcsút kell mondanunk a saját értelmünknek; mivel minden gondolatunk a semmivel egyenlő, amidőn a magunk esze szerint igyekszünk ítéletet alkotni. Következésképpen, amíg a hívők fel nem mennek őrhelyükre, s meg nem vetik lábukat bástyájukban, addig a kísértések ide-oda hányják és feneketlen örvénybe taszítják őket. A torony az elme mentsvára. De hogyan juthatunk fel e menedékhelyre? Egyedül úgy, ha az Úr igéjét követjük.

Bérhalmi Angelika fordításai

Rövid disputa a fordítóval

(Kérdezett: Dudi)

Hívő vagy?

Hm, jó kérdés. Ha hívőnek tekintem magam, még nem biztos, hogy az vagyok, ha nem tekintem magam annak, még az lehetek... Szóval, érted, ez valahogy úgy működik, hogy nem én vagyok ennek a megmondhatója. De hogy mégse kerüljem meg egészen a kérdést: vannak ennek a világnak olyan szeletei, eseményei, tapasztalatai, amelyek baleset jellegüknél fogva megkerülhetetlenül Isten létének és gondviselésének a firtatásához vezetnek el.

Ezért fogtál bele ebbe a fordításba? Valamiféle válaszkeresés hajtott? Számomra meglepő, hogy egy ilyen fiatal lány Kálvin Jánost fordít, ráadásul önszorgalomból, csak úgy a maga kedvtelésére. De miért pont Kálvint? Miféle izgalmat találsz te ebben?

Általában az történik, hogy ha kezembe kerül egy könyv, ami megnyeri a tetszésem, vagy épp ellenkezőleg, kiváltja a nemtetszésem, máris kezdeni akarok vele valamit. Nem elég nekem, hogy elolvastam, aztán passz, visszahelyezem a polcra, mintha nem is találkoztam volna vele. Mint bizonyos emberekkel, akik ilyen vagy olyan formában, mértékben, előjellel stb. meghatározóan bekerültek az életembe. És sok esetben – hogy fordítsak egyet a dolgon, ha már fordítás-közelben járunk – majdnem az életembe kerültek. Persze Kálvin áhítataival való találkozásom nem volt épp ennyire drámai – valakinél megláttam az éjjeliszekrényen, angol nyelven!, és belelapoztam, miközben arra vártam, hogy vendéglátóm végre lezuhanyozzék –, inkább a (magammal szemben kihívásnak szánt) fordítás révén kezd eldramatizálódni a szitu. Mert amint belemélyülsz, óhatatlanul olyan kérdések merülnek fel benned, hogy kapsz-e ezekből a szövegekből valamiféle ma is érvényes választ (és vigaszt!), vagy pedig csak „műélvezőként” viszonyulhatsz hozzájuk? Nekem kettős benyomásom volt: a napi konkrétumainkra vonatkoztatva valahogy már nem, vagy erősen csikorogva működnek ezek a (nagyobbrészt) dörgedelmek, viszont mégis van egyfajta önkéntelen bájuk, mulatságosságuk, ami mellesleg szerintem egyáltalán nem áll távol Istentől, az ő kijelentéseitől és az emberhez való viszonyától... Szóval ez a metakommunikatív színt az, ami igazából megkapott: az értelmezések viszonylagossága (akaratuk ellenére is sokszor többet és mást is képesek mondani – illetve kevesebbet, mint amennyit szándékoznak) és Istennek (ha van Isten, ebben látom lenni) a mindenen átütő humora... ami, tegyük hozzá, sok más egyéb megnyilvánulásával egyetemben, néha véresen kemény, azaz már-már barbárul érthetetlen tud lenni! Hacsak nem egy szenvedélyes szerelmes (ebbe minden belefér: vágy, vonzalom, féltékenység, gyűlölet, bosszú, ésígytovább) megnyilatkozásaiként fogjuk fel...

Ez tényleg izgalmasan hangzik. Angolból fordítod? És amikor elkészülsz a könyvvel, ki is akarod adatni?

Aha, angolból, merthogy csak ezen az egy idegen nyelven tudok, bármennyire fájdalmas is. A kiadáson pedig egyelőre nem gondolkoztam. Ha így állnék hozzá, valószínűleg bele se fogtam volna. De ki tudja, talán menet közben ráunok (egyébként bakugrásokban fordítom, nem lineárisan), és elkezdek valami mást, érdekesebbet csinálni... Habár meglehetősen hűséges vagyok, ha elkezdene más érdekelni, akkor is biztos, hogy egy idő után visszatérnék Kálvinhoz!

Kérdés, hogy visszafogad-e? Az ő Istene, mint láthatod, meglehetősen szigorú...

Na látod, erre nem gondoltam. Illetve mégis: bízom az elnézésükben, hogy ne mondjam, humorérzékükben...