MűHely

Ákos

A Hasonlóság Szabályai

Amikor azon a ponton álltunk, ahol útjaink ideiglenesen elválnak, megkérdeztem tőle, hogy hol is lakik Ő tulajdonképpen. Ez aznap volt, amikor megismertük egymást. Eső után és hajnal előtt. Egy ideig csendben nézte a pocsolyát, aminek két partján állunk, majd magához húzott és átölelt. Ott, ahova most egy lépéssel közelebb állsz, mondta, majd mosolyogva fordított hátat, és ahogy távolodott, kialudtak az utcalámpák.

Ezt csak azért meséltem el, mert meg akartam kérdezni tőled:

Gondolkozol-e néha azon, hogyha létezik számunkra visszaút... persze nem is tudom, miért, valószínűleg ahogy én, éppúgy te sem engeded meg magadnak a kétely luxusát.

Annyit elmondhatok talán: egy lépéssel most mindannyian közelebb kerülünk, és valahogy ez is távollétet fog majd jelenteni.

Nem akarunk ünneprontóak, mocskosszájúak, profanizálók, semmirekellőek, vagy satöbbik lenni, szóval nyílván ismétcsak törékeny közegünk mibenlétéről beszélünk, gondolom, ebben mindenki egyetért, mindennek megvan a maga módja, és a módoknak is megvan a maguk mindene, és mi is (azt hiszem) egy ilyenfajta mindent igyekszünk az egyetlen ismert módján megközelíteni.

Perspektívánk mögé zártan konvenciók kérdései vetülnek fel, és azok különböző szintjei.

Az elsők egyikén abban a kérdésben találjuk magunkat, mi is a valóság, egy későbbin abban, hogy mi lenne a fikció, majd valahol az egyetemes szédület magasságain a zárokat művészetté próbálnánk nyilvánítani.

Eljátszunk a megnevezés, a jog, a konszenzus, akár maga a fejlődés írott és íratlan szabályaival, majd végeitől feszítjük a panorámára a hasonlóság kiüresített bőrét, valahogy úgy, ahogy krisztust a keresztfa élettelen tömegéhez.

A Szavak mindig előre leszögezettek.

Azt mondják, van egy olyan közösségi forma, aminek meghatározója az esetlegesnek ható, vagy akár egyenkénti hasonlóság, de én ezen analógia elméleti kiterjeszthetőségében, hadd valljam be, egyáltalán nem hiszek. Tudom, hogy Ő sem tenné.

Emlékem egy képet őriz róla: Csontvázak széttört hegyén áll festett, vörös háttér előtt, és mintha azt mondaná ajkak transzparenciának tűnő mélységei közül:

Egy lépéssel ismét közelebb kedvesem,

egy lépéssel ismét közelebb.

Feküdt a földön, és tudta, hogy mostmár képtelen lenne mozogni. Nem tudta, és nem is érdekelte, miért, de ez a gondolat valahogy nyugalommal töltötte el. Még hallotta, ahogy a vércseppek lassan és egyenletesen érnek földet melléje a kagyló párkányáról. Utolsó pillantása a végrehajtás eszközére meredt, melynek élén csíkokat húzott a vibráló neon.

A mindentudás ára a száműzetés.

Miért?

Honnan?

Ahogy a sérülések, nyomaik is rendkívül sokfélék lehetnek. Mindannyian össze-vissza voltunk már valószínűleg horzsolva, hogyha minden ártalom életünk végéig otthagyná nyomát, akkor úgy járkálnánk az utcán, mint megnyúzottak, és ez még teljesen természetesnek is tűnne.

A mélyrehatolt vágások azok, amik egyedivé tesznek.

Húsmélységben mérik a partikularitást, és abban, hogy ezek a mély felhasításai élő szövetünknek hova és milyen irányból estek.

Paradox módon a legmélyebb vágásoknak nem lehet okát bizonyosan megállapítani.

Ugye túl nagy merészség lenne azt állítani, hogy katarzisra születtünk,

talán még az is hogy hasonlóra,

azt hiszem, a legegyszerűbb annyit mondanom, hogy karjai közé,

hogy közel a szívéhez,

hogy közel a gyomrához,

hogy közel az ajkához,

hogy közel a hangjához,

hogy közel a szeme első és utolsó, vibráló, hasítóan mély pillantásához,

egyszerűen annyit, hogy közel.

Miután elváltunk, én nem voltam otthon.

Távolodó lépteivel a tér megszűnt létezni.