Dudi
Kukucs
Ketten maradtunk a kétszobás lakásban: ő meg én. Miután a
társaság, élén a barátjával, elvonult kocsmázni, leugrottam a tömbház alatt
levő éjjel-nappaliba egy üveg sörért.
Kortyolgattam a söröm az elnéptelenedett nagyszobában. A
villanyok eloltva, csak egy piros égő világított valamelyik polcon. Se kedvem,
se erőm nem volt a társasággal tartani – azzal vontam ki magam, hogy egész nap
utaztam. Kinyújtóztam az egyik matracon. Hallgattam a zenét, közben egyre
álmosabb lettem...
Régóta járok ide. És rendesen belezúgtam a haverom
haverjának a barátnőjébe. Átkozottul megkívántam! – Kukucs!! – Most ott állt az
ajtóban, kis női szalmakalappal a fején. – Nem jössz át hozzám? Unatkozom!
Átmentünk a szobájukba, a kicsibe. Felkuporodott az
ágyra, a könyvei közé, a lámpafény alá. Én lehuppantam a földre. Épp vizsgázik.
Rengeteget kell olvasnia... Utálja! Húztam egyet a sörből, és tekintetem a
minimális hangerőre állított tévéképernyőre tévedt, hátha megtudom az épp menő
reklámból, mi is az, amit annyira utál. Utálja a kisportolt, dagadó izmú
férfiakat! – Ja, és milyen fajtákat szeretsz? – kérdeztem.
A kis szalmakalap a földre gurult.
Érte nyúltam, felkaptam. A fejembe nyomtam: – Kukucs!!
– Jól áll... Add vissza a kalapomat! – mondta nevetve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése