Csabi & Trixi
Lea kalappal
Félő, hogy a kalap mint téma, mivel nincs kalapunk,
valahogy nem áll jól nekünk. Régen ugyan volt kalapunk, de azóta elfelejtettük
a velejáró magatartásbeli meg egyéb sajátosságokat & követelményeket. Bambán
és kvázi mellékesen megkérdeztük hát a mellettünk ülő, kalapot viselő lánytól,
mitől kalap voltaképpen a kalap, illetve ő mért hord kalapot e nyári hőségben
is. Igaz, szalmakalapot. Fogta, a fejünkbe nyomta, és azt mondta: próbáld ki te
magad! Érezd csak, milyen érzés! Igazából egy nyomáson kívül nem éreztünk
semmit, legföljebb annyit, hogy bár eltakarja a szemünkbe tűző fényt, idegesít
minket ez a valami, bosszant, hogy nem lehet a fejünk szabad.
Szabad?
És fogtuk a kalapot, és
visszanyomtuk a fejére. Legszívesebben barackot nyomtunk volna neki, olyan édes
volt.
Mgen, ha egy másik, fejkendős
lány, akit szemmel láthatóan elfogott a féltékenység a játékunk – és
gyaníthatóan a kalaptalansága - miatt, közbe nem szól gyorsan, noha eleinte, a
sietségtől vagy az izgalomtól, dadogva: én, én, én
NEM
hordok kalapot.
Kalapot az
hord, aki:
vagy excen
trikus,
vagyis műűű
vééész,
vagy cirkusz
ista, vagyis bűűű
vééész
avagy afféle
mondjuk bohóóó
c,
vagy kény
telen
mert kopasz
odik,
vagy mert ugye
bár ciggóóó
Mókásan rögtönözve kb. ebben a
tördelésben szólt be, mintha egy formabontó verset szavalna, minek függvényében
dekányit nem adott a rímelésre, ám a NEMet kövéren kiemelte, jókora
betűnagyságban, akár egy címet, és az egész szöveget elejétől végig kurziválta.
Azt viszont sajnos nem tudtuk kivenni a szavaiból vagy a hangszínéből, milyen
betűtípusban adta elő mindezt, bármennyire szakavatott szövegkép-imádók vagyunk
is. De nem is volt időnk sokat morfondírozni, mert egy harmadik leányka
fülsiketítően felsikított mellettünk:
-
Ó, odavagyok a
cigókért! GB! Ó, vidám banda! Na de egyikük se hord kalapot. Legalább a
frontemberre ráférne. Ő mért nem hord?
A pincérlány minden bizonnyal úgy
reagálta le a pultnál, hogy a kiáltást és a gesztikulációt hozzá intézték,
vagyishogy rendelni akarunk, mert elindult felénk. Mikor odaért, nyilván
elkaphatta a mondottak végét, ugyanis így szólt:
-
Tudom én? Egyébként
hord! Te mért nem hordasz? Te mért
nem illeszkedsz egyik fajtába se? Se különc nem vagy, se művész, se bűvész, se
bohóc, se nem kopaszodsz, se cigány nem vagy... Nos?
Aha, szóval mindent kihallgatott!
Nagy hangerőn megy a zene, és lám, mégis mibe képes belehajszolni a kíváncsiság
egyes nőket. Hallja a reális körülmények közt hallhatatlant. Mint abban a buzis
filmben, amiben a srác a bömbölő zene közepette képes kifülelni, mit beszélnek
a kocsma másik sarkában.
-
Van egy kalapos sztorim
– folytatta, mit sem törődve az épp elsütött sértéssel -, pikáns, akarjátok
hallani? Nemrég jegyeztem le annál az asztalnál. - Egy per pillanat zsúfolt
asztal felé mutatott, mintha jelentőséggel bírna, hogy hol jegyezte le. - Címet
is adtam neki, de azt most nem árulom el. Csak az alcímet.
Félretolt néhány üveget, és félfenékkel-combbal
felült az asztal szélére, majd szoknyája zsebéből szertartásosan előhúzott egy
papírlapot.
Széthajtogatta.
Nyomtatott szöveg volt rajta.
Imigyen indított:
(zongorajáték)
Utált helyemen
vasárnap éjszaka egy laptop és egy sör társaságában
-
Mondd csak, ez a Lea
tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?
-
Dehogy! Vagyis abban
az értelemben nem, hogy éjt nappallá téve stb. stb.
-
Pedig nagyon úgy
tűnik, merthogy az utóbbi időben egyre gyakrabban el vagy tűnve. Mármint az én
életteremből...
-
Mondd csak, ez a Leó
tényleg annyira bejött neked, hogy most éjt nappallá téve stb. stb.?
-
Sejlett, hogy ez a
kézenfekvő replika, de ezt valahogy nem vártam tőled! Egy ilyen ócska húzást.
Másrészt szójátékra szójátékkal válaszolni nem valami eredeti, sőt, adott
helyzetben cseppet sem úriemberi...
-
Hadd idézzem ezzel
kapcsolatosan egy haveromat. Íme: A-val
és B-vel is megszívtam. Csúfosan. Most persze bosszút forralok, legalábbis a
rafináltak ellen (Cét nem sorolnám ide, ő legfeljebb naiv), mert végre
megérlelődött bennem az érzés, hogy én valójában az úriemberségem miatt szívok.
Nem más miatt. Bizony. Van ilyen. Soha nem mertem revansolni. Nem is nem
mertem, hanem azt gondoltam, mindig minden körülmények közt gentleman kell
lenni. Francot! Visszavághatsz. Ha bizonyos pontokon (attól való félelmedben,
hogy megbántod a másikat) nem reagálsz határozottan, az érzéseidnek és a
gondolataidnak megfelelően, tulajdonképpen magadat vered át. Elsősorban. Hogy a
másikat is, az se vitás, úgyhogy nem csoda, ha a hamis reakciód szerint
viszonyul hozzád, és fejetetejére áll minden...
-
Ej, iszonyú, ezek a
lelkiző férfiak! Érzésem szerint egy idő után a nők iszonyulnak hozzátok
viszonyulni.
-
Te most iszonyulsz?
Meg mi az, hogy férfiak? Én „férfiak” vagyok neked?
-
Hagyjuk, inkább azt
mondd meg, miért keversz egyszerre több nővel?
-
Megmondom: nem
keverek. Hiszen jól ismersz!
-
Oké, akkor ez mi? Na
ki vele, szerelmes tudsz lenni egyszerre többe?
-
Nem. Csak egybe vagyok
szerelmes.
-
Nocsak, és ki az az
egy? Csak nem én?
-
Cseszd meg! Te a
magadéval, én a magaméval, ebben megegyeztünk.
-
Úgy ám. De azért hadd
adjak egy tanácsot.
-
Oké.
-
Sose említs engem más
nőknek!
-
??
-
Mert azzal cseszed el,
drágám. Miattam szállnak le rólad oly gyorsan...
-
És ennek te nem
örülsz?
A választ már nem hallhattuk, és
azt sem tudhattuk meg, kik közt folyt e pikáns szóváltás, a haver kikkel járt
porul, mint ahogy azt sem, ez mitől zongorajáték (hacsak nem a csetre történik utalás
ironikusan), illetve mitől kalapos sztori, mert egy új vendég elintette tőlünk
a pincérlányt. Az est folyamán nem is jött vissza hozzánk, csak amikor
rendeltünk. Megsokasodtak az emberek, ő meg kipirult arccal rohangált egyik
asztaltól a másikig. Sajnáltuk, mert a szövegben kétségkívül ott rejlett
csiraállapotban számos nem csupán irodalmi, de emberi érték is, melyeket
érdemes lett volna kibontani...
A csajok mellettünk egy pillanatra
lelombozódtak, mint akiket direkt rászedtek a folytatás elhallgatásával, de kishamar
összekapták magukat, és, mint valami madaracskák, megállás nélkül csiviteltek
tovább. A női fehérneműk hordásának és nem-hordásának mikéntjeiről.
Hm, mennyivel érdekfeszítőbb téma!
Ez felettébb izgalmasnak
ígérkezett, így hát rendeltünk még egy kört.
Aztán még egyet.
És még egyet.
És még.
És még csak eszünkbe se jutott
előhúzni a papírlapot, amit a pincérlány egyik rendelés során a zsebünkbe
gyűrt.
*
Hosszas töprengés és a szerzői jóváhagyás
korántsem akadálymentes kiverekedése után tesszük közzé az alábbiakat.
A lapon, nyomtatott formában, e
naplóbejegyzésnek tűnő néhány sor állt:
Durva volt.
Beugrottam egy kávéra, valami csendesre vágytam az immár totálissá duzzadt
stressz közepette, erre úgy felhúzott a pasi, aki cseten szünet nélkül csapta
nekem a szelet, de akiről, becsszó, asse igen tudtam, kicsoda, hogy majd
szétvertem konkrét pofája híján a laptop képernyőjét.
Ehelyett a billentyűzetet vertem, mint egy marha, hogy már mindenki engem
nézett.
Gyűlölöm. Bár be se léptem volna szkájpra. Dühöngve mentem hazafelé...
...ám minél jobban belelovaltam magam a dühbe, annál inkább azon kaptam
magam, hogy tulajdonképpen veszettül kívánom azt a rohadt vadállatot. Jöjjön
belém, magamban akarom érezni, ne csak folyton jártassa a száját! A száját? Az
ujját! Azt is persze csak a klaviatúrán. Alig vártam, hogy a házban legyek.
Döngött az ajtó, ahogy magam mögött becsaptam. Kétszer ráfordítottam a kulcsot,
és fittyet hányva az elfüggönyözetlen ablakra, ledobtam magamról kabátot,
sálat, pulcsit, nadrágot, melltartót, harisnyát, bugyit, az égvilágon mindent.
Remegve, terpeszben álltam a szoba közepén. Nem nyúltam magamhoz, ellenőrizni
akartam, hogy pusztán a képzeletemre hagyatkozva elélvezek-e...
Utóbb, a tükör előtt méregetve a testem, azt látom, hogy a fejemen
felejtettem a minap névtelen csomagban érkezett ajándékkalapkám... Aminek
a bélésébe egy összecsavart cetlit dugtak: „Így akarlak!”
Emlékszel?
Emlékszem, hogyne.
Nem vertem szét a képernyőt, a
billentyűzetet is békén hagytam, de miután szépen elköszöntünk egymástól,
mindenesetre nem hazafelé vettem az utam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése