BalóLevi
Kerti munkák
Hallottam,
hogy szól a telefon, de nem mozdultam, tudtam, úgysem engem keresnek, nem hív
telefonon engem senki, különben is, éppen most gyújtottam rá.
Apám
vette fel, anyám akkor már aludt.
–
Karcsi, gyere, mert keresnek telefonon.
Nagyot
dobbant a szívem, valósággal megijedtem, lebénultak a lábaim.
–
Jó, jövök – alig tudtam eloltani a cigarettát.
Ahogy
kiléptem a szobámból, megcsapott az ecetszag, az orrom összeszorult. Anyám
egész délután uborkát válogatott és gyömöszölte az üvegekbe, aztán valami
ecetes löttyel leforrázta. Apám vödörszámra hordta be az uborkát az erkélyről,
le kellett szedni mind, mert hirtelen beállt a fagy. Ez volt az utolsó
begyűjtés a mi balkonkertünkből, amire apám olyan büszke volt.
Számtalanszor
elmondta már, otthon, falun hatalmas, gyönyörű kertjük volt, de aztán városra
jött, és itt már nem volt egy fikarcnyi telek sem, de ő nem hagyta magát.
Amikor anyámat elvette feleségül, és nemsokára jött a gyerek, azaz én,
gondoskodnia kellett a családról. Fogta magát, és szépen betelepítette a
balkont. Faluról hozta a friss ganét a fehér Ladával, nylonzsákokba rakta, a
zsákokra lyukakat vágott, és szépen beültette mindenféle zöldséggel. A párkányt
saját kezűleg ácsolt faládákkal rakta körül, azokba rakta a paradicsompalántákat.
Milyen büszke volt rájuk, hatalmas paradicsomok termettek. Egyik évben meg is
mérte az egyiket, másfél kilót nyomott. Azt hazavittük, ajándékba nagymamának,
nem is vihettünk volna ennél szebb ajándékot neki!
Azóta
is hozzuk minden tavasszal a friss ganét a Ladával, ilyenkor nem szeretek
falura menni, de muszáj, nem kérdezik meg, hogy akarok-e vagy nem, egyetlen
unoka vagyok, haza kell menni, hogy lássanak. Szótlanul utazunk. A friss gané
mellett hozzuk a kövér palántákat is, amit nagyanyám a kis melegházában már
február óta ápolgat. Így aztán a balkonunkon a paradicsom mellett mindig van
paprika, meg gogos, ezt néha gogosárnak mondják, aztán van vinete is, ezt már
végképp nem tudom, hogy kell nevezni, van, aki padlizsánnak hívja, ez elég furcsán
hangzik, nagyanyám vinettének mondja, ezt szeretem a legjobban, mert mindig
Winettou-t juttatja eszembe, ő pedig, Unkasz mellett, hosszú évekig a legjobb
barátom volt.
Ősz
végén, ahogy beállnak a fagyok, apám lefóliázza a balkont, körberakja
pokrócokkal, régi kabátokkal. Zöldhagymát és spenótot termeszt, mert ez a két
növény bírja a hideget. Esszük is a spenótot kegyetlenül, egész télen. Mert
egészséges, és mert az apám termeszti, természetesen. A téli kertben az zavar a
legjobban, hogy nem tudok kimenni a balkonra cigarettázni. A budiba nem
mehetek, mert cirkuszol az anyám. Aztán mehetnék a lépcsőházba, de ott nem
szeretem, mert nem vagyok egyedül, mindig kint van egy-két fiú vagy csaj a
szomszédból, aztán vihognak, vagy kérdezősködnek, nem hagynak békében. Pedig a
cigaretta akkor a legjobb, ha egyedül szívom.
–
Anna…hát te?!
–
Hol? Jó, kijövök. Jövök.
Letettem
a telefont. Apám a konyhában ült a kis lámpánál, az újságot forgatta, anyám a
hálószobában horkolt. Visszamentem a szobámba. Tudtam, minden úgy lesz mint
eddig, befekszem az ágyamba, a fal felé fordulok, behunyom a szemem, hallom a csilingelő
hangját, csillognak a fogai, látom és érzem a feszes melleit, a fenekére simuló
farmert, aztán a kemény vénuszdombját, az ajkak közé gyűrődött érdes
szőrszálakat, a szétnyíló, nedves ajkakat, lassan és lágyan elélvezek.
Befeküdtem
az ágyamba, behunytam a szemem, olyan erősen dobogott a szívem, hogy a fülemben
éreztem, remegett az egész testem, nem tudtam levetkőztetni, láttam, ahogy ül a
kávézóban az asztal mellett, nyugodtan és magabiztosan rám vár.
Felhúztam
a cipőimet, és kilépem az ajtón.
