MűHely

BalóLevi

Kerti munkák

Hallottam, hogy szól a telefon, de nem mozdultam, tudtam, úgysem engem keresnek, nem hív telefonon engem senki, különben is, éppen most gyújtottam rá.

Apám vette fel, anyám akkor már aludt.

– Karcsi, gyere, mert keresnek telefonon.

Nagyot dobbant a szívem, valósággal megijedtem, lebénultak a lábaim.

– Jó, jövök – alig tudtam eloltani a cigarettát.

Ahogy kiléptem a szobámból, megcsapott az ecetszag, az orrom összeszorult. Anyám egész délután uborkát válogatott és gyömöszölte az üvegekbe, aztán valami ecetes löttyel leforrázta. Apám vödörszámra hordta be az uborkát az erkélyről, le kellett szedni mind, mert hirtelen beállt a fagy. Ez volt az utolsó begyűjtés a mi balkonkertünkből, amire apám olyan büszke volt.

Számtalanszor elmondta már, otthon, falun hatalmas, gyönyörű kertjük volt, de aztán városra jött, és itt már nem volt egy fikarcnyi telek sem, de ő nem hagyta magát. Amikor anyámat elvette feleségül, és nemsokára jött a gyerek, azaz én, gondoskodnia kellett a családról. Fogta magát, és szépen betelepítette a balkont. Faluról hozta a friss ganét a fehér Ladával, nylonzsákokba rakta, a zsákokra lyukakat vágott, és szépen beültette mindenféle zöldséggel. A párkányt saját kezűleg ácsolt faládákkal rakta körül, azokba rakta a paradicsompalántákat. Milyen büszke volt rájuk, hatalmas paradicsomok termettek. Egyik évben meg is mérte az egyiket, másfél kilót nyomott. Azt hazavittük, ajándékba nagymamának, nem is vihettünk volna ennél szebb ajándékot neki!

Azóta is hozzuk minden tavasszal a friss ganét a Ladával, ilyenkor nem szeretek falura menni, de muszáj, nem kérdezik meg, hogy akarok-e vagy nem, egyetlen unoka vagyok, haza kell menni, hogy lássanak. Szótlanul utazunk. A friss gané mellett hozzuk a kövér palántákat is, amit nagyanyám a kis melegházában már február óta ápolgat. Így aztán a balkonunkon a paradicsom mellett mindig van paprika, meg gogos, ezt néha gogosárnak mondják, aztán van vinete is, ezt már végképp nem tudom, hogy kell nevezni, van, aki padlizsánnak hívja, ez elég furcsán hangzik, nagyanyám vinettének mondja, ezt szeretem a legjobban, mert mindig Winettou-t juttatja eszembe, ő pedig, Unkasz mellett, hosszú évekig a legjobb barátom volt.

Ősz végén, ahogy beállnak a fagyok, apám lefóliázza a balkont, körberakja pokrócokkal, régi kabátokkal. Zöldhagymát és spenótot termeszt, mert ez a két növény bírja a hideget. Esszük is a spenótot kegyetlenül, egész télen. Mert egészséges, és mert az apám termeszti, természetesen. A téli kertben az zavar a legjobban, hogy nem tudok kimenni a balkonra cigarettázni. A budiba nem mehetek, mert cirkuszol az anyám. Aztán mehetnék a lépcsőházba, de ott nem szeretem, mert nem vagyok egyedül, mindig kint van egy-két fiú vagy csaj a szomszédból, aztán vihognak, vagy kérdezősködnek, nem hagynak békében. Pedig a cigaretta akkor a legjobb, ha egyedül szívom.

– Anna…hát te?!

– Hol? Jó, kijövök. Jövök.

Letettem a telefont. Apám a konyhában ült a kis lámpánál, az újságot forgatta, anyám a hálószobában horkolt. Visszamentem a szobámba. Tudtam, minden úgy lesz mint eddig, befekszem az ágyamba, a fal felé fordulok, behunyom a szemem, hallom a csilingelő hangját, csillognak a fogai, látom és érzem a feszes melleit, a fenekére simuló farmert, aztán a kemény vénuszdombját, az ajkak közé gyűrődött érdes szőrszálakat, a szétnyíló, nedves ajkakat, lassan és lágyan elélvezek.

Befeküdtem az ágyamba, behunytam a szemem, olyan erősen dobogott a szívem, hogy a fülemben éreztem, remegett az egész testem, nem tudtam levetkőztetni, láttam, ahogy ül a kávézóban az asztal mellett, nyugodtan és magabiztosan rám vár.

Felhúztam a cipőimet, és kilépem az ajtón.