MűHely

„Az én költészetem az én költészete...”

Marius Nenciulescuval beszélget Lăcrămioara Sandu

Marius Nenciulescu 1972. febr. 27.-én született. A kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomázott, román-francia szakon (1995). Ugyanitt mesterizett (1999) és doktorált (2008) irodalomból. Egyetemi tanár 2000-től. Román és összehasonlító irodalmat tanít a kolozsvári „Avram Iancu” Egyetem Humántudományok Karán. Versei két idegen nyelvű antológiában jelentek meg: a „Voices of Contemporary Romanian Poets” címűben (Kolozsvár, 2007), valamint ennek koreai változatában (Suwon, 2008). Verseskötete: Un loc în inima ta (Egy hely a szívedben, 2009).

A verseidből összeálló általános kép egy tökéletesen kiérlelt költői kifejezésmódot mutat, amely különbözik attól, amivel kötetekben vagy folyóiratokban szoktunk minduntalan találkozni. Hogy gondoltad el ezt a változást?

Amint könnyen észrevehető, célom a vers újjáélesztése egy dezintellektualizáló művelet révén. A tulajdonképpeni nyolcvanas nemzedékbeli modell (amelyet utólag lemásoltak, megtisztítottak), miként különben a többi poétikák is, amelyekkel együtt létezett és áthatották egymást, semmi egyebek, mint az intellektuális költészet nyilvánvaló mintái. Az elméleti-kritikai diskurzus mint a vers témája, az utánzáshoz, paródiához, kollázshoz, idézéshez és más intertextuális formákhoz való folyamodás, a prózaiság mint polemikus attitűd stb. tökéletesen ezt bizonyítják. Még az olyannyira emlegetett életrajziság is feltárja az olvasás során (ellentétben az elmélettel) konvencionális, „díszítő” jellegét. A szerzők igyekeznek gondosan kiemelni ezt, elővigyázatosan az értésünkre adni. Ők az életről, az énről írnak, de valójában csak egy divatossá vált irodalmi hatásról van szó. Nem az élmények kifejezése a tét, hanem a retorika, a stilisztikai fogások, a szövevényes művi eljárások. A nyolcvanasok azt tették, amit tenni tudtak abban a korszakban: behelyettesítettek egy túlnyomórészt modernista modellt egy túlnyomórészt avantgardista modellel. A csere azonban csak hangsúlybeli, a vers – úgy mélységében, mint játékos, látványos vetületében – továbbra is intellektuális felépítésű maradt. Be is bizonyosodott egyébként, hogy nem egy új szenzibilitás primitíveivel van dolgunk, hanem a modern érzékenység alexandriai, alkonyatba hajló tudataival. Hatalmas hibának minősül ma is ezt az intellektualista modellt követni, finomítani, hangsúlyeltolásokkal és arányváltoztatásokkal „megújítani” próbálni. A prózaiság, a hétköznapiság, a metanyelv, az életrajziság (kilószámra szállítva), a paródia, a könyvízű utalások, az irodalmi nyelv keverése a mindennapi, a tudományos nyelvvel stb. régóta receptté váltak. E vonal folytatása egy kettős hitelvesztéssel lesz egyenértékű: úgy a kritika részéről, mert az epigonizmus jelenségeivel van dolgunk, mint a közönség részéről, amely soha nem fog élvezettel fogyasztani egy nehézkes, száraz, prózai, azaz tulajdonképpen unalmas költészetet.

Tehát „könyvízű” gesztus még most is ezen a módon írni?

Igen, mert ennek a költészetnek az ideológiája, tematikája és retorikája fizikailag szólva felemésztődött, kimerült. Ne feledjük, hogy ma már mi egy más társadalmi-kulturális paradigmában élünk! Innen nézve elfogadhatatlannak tűnik az a személyiségtípus és létezésmód, amelyet a régi költészet tükröz. Ez a költészet nem felel meg a mai életnek, a fiatalok elvárásainak, és annak sem, amit a művészet más területein látunk. Tény, hogy az utóbbi időben megjelent szerzőknél érezhető egy változás, amellyel különböző területeken találkozhatunk, beleértve a kritikáét is, ahol az értelmezések egyre levegősebbé válnak. Mégis, ezeknek a költőknek a szövegei az intellektualizmuson edződtek, és a nyolcvanas nemzedék hagyományát folytatják, amely az avantgárdból ered. Az avantgárdban a költészet masszívan és programszerűen elkezdi feltárni úgy a nyers valóságot, mint a tudattalan mélységeit. Ebből fakad a lázadás, a frusztráció költészete, a tárgyak közvetlen jelölése, az élettani, a zsigeri előtérbe kerülése, vagy a felfokozott látomásosság. A sebzett érzékenység, a kudarcot vallott sors éber exponálása nyilvánvalóvá tesz egy különös összeférhetetlenséget is a mai mentalitással, amely szerint mindenki a legjobbat, a legértékesebbet igyekszik kihozni magából, és ennek révén felkínálni magát másoknak. Groteszk is azon siránkozni a versben, hogy szenvedsz, unatkozol, nincs jövőd, a padlón vagy, aztán meg nekiállni egy ilyen anyaggal díjakra, hírnévre vadászni. Hogy szervezz meg egy könyvbemutatót, hogy beszélj a mikrofonba, hogy fogadj tapsokat, ha egyszer a padlón vagy? Hogy adj autogramokat, hogy mosolyogj és puszilgasd a csajokat, ha egyszer nincs jövőd? Vagy, főleg, hogy koccints el egy pohár pezsgőt a bemutató utáni koktélpartin, és hogy cserélj telefonszámokat? Hogy? Végül, az utóbbi évek költészetének egyik gyenge pontja – ismét az avantgárd! – a túlzott alárendelődés egy programnak, amely ilyenformán öncéllá válik. Ami viszont igazán számít, az egy eredeti és könnyen felismerhető identitás, költői stílus kialakítása. Végezetül, hogy ne nyújtsuk túl hosszúra, szerintem a megoldás mindezekre a hiányosságokra a költészet közelítése a nagy popkultúrához, amely meghatároz bennünket és – akarjuk, vagy sem – folyamatosan hivatkozási alapunkul szolgál. A szélsőségek (az avantgárd terepe) megkerülése, az egyént támogató, nem pedig akadályozó programok megfogalmazása, a széles közönséggel való kapcsolat ápolása (a zárt körben kialakuló reflexek meghaladása) olyan dolgok, amelyek jelen pillanatban több mint szükségesek. Ha a vers úgy döntött, hogy újra megszólal – és nagyon jól tette, hogy így döntött! –, akkor nem csupán poétikai, hanem egzisztenciális modelleket is fel kell tudjon kínálni. Olyan költőkre van tehát szükségünk, akik egzisztenciális mintákat tudnak kínálni nekünk. Olyan költőkre van szükségünk, akiket a széles közönség a magáénak érez, és akik e pozíciójukból adódóan elvégzik a román költészet megújítását. Csakis így lehet meghaladni ezt az átmeneti helyzetet, amelyben a román költészet egy jó darab ideje tetszeleg.

Apropó közönség, meg ezek az intellektualista versek. Kaptam egy kötetet, autogrammal ellátva, egy költőtől, akinek nem árulom el a nevét. Belenéztem, elolvastam: nem értettem belőle semmit. Nem volt egyéb, mint ömlesztett szövegkolbász....

Na tessék!

Megmutattam a kolléganőimnek is...

És mit szóltak hozzá?

Semmit. Nevettek.

Ej, igen, nevettek, de akarod, hogy megmondjam neked pontosan, mit gondoltak, mit mondtak egymás közt? És hogy te mit kezdesz majd a kötettel?

Kérlek...

„Szegény, meg kell őt értenünk. A liciben, az osztály focicsapatában tartalékos volt. Mindig tartalékos! Zárkózott lett, és hogy felejtsen, falta a könyveket. Az egyetemen: kurzusok-könyvtár-könyvtár-kurzusok-könyvtár-könyvtár, szombaton meg, amíg mások kocsmákban buliznak, ő Meta-elméleti gyakorlati kurzuson görnyed”...

És én mit kezdek a kötetemmel?

A kötettel kitámasztod a konyhaasztal lábát. A kisszőnyeg alá csúsztatod! Tudod, hogy az asztal egy kicsit inog, és nemegyszer kiömlött a leves. Vagy a tej. Mert te imádod a tejbe aprított kekszet!...

Igen... És ha lány a szerző? És a könyv egy fiú kezébe kerül?

Ó, akkor még rosszabb! Akkor... gyakorlatilag semmi esélye. Semmi esélye! Mindazáltal ha a fiatalember gazdálkodó családból származik – aminek csekély a valószínűsége! –, a könyv megmenthető. Az úgynevezett fogyasztás általi megmentésről van szó, lévén a kötetet belefoglalják a disznó ételébe mint krumplihéj-szimulátort... Aki most kapcsolta be a rádiót, azt fogja hinni, hogy A falu élete című műsort hallgatja... De térjünk vissza az előbbiekhez. Egy demokratikus társadalomban élünk, és mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy maga válassza meg a sorsát és művészileg úgy fejezze ki magát, ahogy akarja.

Térjünk hát vissza. A költészet számodra a létezés ünnepi pillanata: verseidben szerelemmel, játékkal, a szabadság kultuszával, barátsággal, a megismerés szenvedélyes vágyával és különféle eksztatikus állapotokkal stb. találkozunk. Mindezek tökéletesen egyesülnek a lírai én személyében, így az érzékenység egyfajta koherenciájáról beszélhetünk, amire egyébként szerintem törekedtél is.

Az volt a célom, hogy a szövegeim költői individualitásról és ugyanakkor természetes mélységegységről tegyenek tanúságot, egy artikulált világról, amely saját dinamikával rendelkezik. Emellett azt hiszem, hogy minden művésznek minél szélesebb körben nyitnia kell ahhoz, hogy műve ne legyen egykönnyen veszélyeztetve a folyamatosságot illetően: sem az ismétlés általi kimerülés felől, sem törés révén, ami megkettőződéshez vezet.

Melyek lennének a főbb vonásai az általad javasolt költészeti modellnek?

Az általam javasolt költészeti modell főbb vonásai – hogy iskolásmódra válaszoljak – a következők: 1. Az én költészetem az én költészete, erőteljesen egyénített líra; 2. Popszellem; 3. Olyan költészet, amely koncentrálja a jelentést, helyreállítva ezáltal tartalom és forma viszonyát; 4. Rövid terjedelmű (a rövid forma – azon kívül, hogy könnyen megjegyezhető – az egységesség és az elevenség előnyével jár); 5. A verscím egyszerű, lényegretörő, olyan szavakból áll, amelyek a leginkább eszünkbe juttathatják a szöveget; 6. A lázadás, a könyvízűség, a kulturális utalások, az irónia, a paródia hiánya, de nem a játékosságé; 7. Az elégia iránti érdektelenség, azaz egy életteli líraiság; 8. Dinamizmus, részvétel, a passzív formák mellőzése. Körülbelül ezek azok a jellemzők, amelyek most hirtelen eszembe jutnak. Természetesen valamennyit a megfelelő viszonylagossági fokon kell kezelni.

Hallgatva ezeket az opciókat, rájövök, hogy a te költészeted összhangban van mindazzal, ami jelen pillanatban a művészet más területein történik. Vegyük például a zenét, ha már a rádiónál tartunk. A rockzenében a nyolcvanas éveket és a kilencvenes évek elejét a heavy-metal és annak leágazásai, a trash, a death stb. határozták meg. A technicizmus, az apokaliptikus képzelet, a rút, a lázadás kimerültek, az újítás pedig csak a dalhoz, az érzelemhez, a rövidséghez (a 3 perces szám), a valósághoz való visszatérés révén volt elérhető. Ezeket a dolgokat nemigen ismerik az irodalmárok, különösen az idősebbek. Szerintem egy párhuzamos kitekintés a popkultúra ágazatai felé sokat segített volna a kritikusokon, abban az értelemben, hogy a jelenlegi irodalmi helyzetet realistább, az igazsághoz közelebb álló módon értelmezhetnék.

Úgy van. Nézd, még ma is számos olyan szövegmagyarázót találunk, aki a (tág értelemben vett) kortárs nem-modernista – de nagyon is modern, időszerű! – szövegeket oly módon elemzik, hogy didaktikusan elképesztően távoli korokéhoz hasonló struktúrákkal hozzák összefüggésbe: a romantikus költészettől a trubadúrok költészetéig, sőt még tovább. Mármost, ha ismerték volna a popkultúrát, láthatták volna, hogy ott bizonyos alkotóelemek, mint az érzelem, a fantázia, a társadalmiság stb. más kategóriákba vannak sorolva. Ezek közül néhányat átvehettek volna, ráadásul e viszonylagosság tudatában rengeteg előítéletet elháríthattak volna, amelyeken belül bizonyos klasszikus fogalmak akadályként működtek, elzárva az utat tökéletesen jogos törekvések előtt. Szerencsére a dolgok e fejezetnél is elkezdtek megváltozni, amihez jelentősen hozzájárultak a könyvkiadók is az általuk kínált sorozatokkal.

Az irodalmi folyóiratokban olyan nyilatkozatokat olvastam, amelyek szerint ma már nem írhatsz szerelmes verset. Szerelmes dalokat lehet írni, filmeket, színházi előadásokat, kiállításokat lehet rendezni, a televíziónak, a rádiónak, a nyomtatott sajtónak joga van tárgyalni a témát, egyedül a költészetnek kell kivételt képeznie. Ezt mivel magyarázod?

Arról van szó, amit korábban mondtam. Egyes intellektualisták még mindig naivul azt állítják, hogy a szerelmi költészet a romantika lezárult korszakához tartozik, mintha nem létezett volna erotika sem előtte, sem utána. Vagy pedig olyan intellektualista költőkkel van talán dolgunk, akik úgy próbálnak előtérbe tolakodni, hogy tagadnak egy műfajt, amely ellentétben áll azzal, amit gyakoroltak, és amelyet, apró módosításokkal, ma is gyakorolnak. Vagy a szóban forgó személyek egyszerűen képtelenek kapcsolatot teremteni efféle szövegekkel. Bárhogy legyen is, a nevetségesség nyilvánvaló. Egyébként az az embertípus, amelyet az intellektualizmus generál, merőben nevetséges. A valóságnak meg nem felelés, a természetesség hiánya, a különféle ideológiáktól megmérgezett gondolkodás, a gőg előbukkanása mellékutakon világos példák e tekintetben. Ne menjünk messzebb a fényképeknél, amelyeket az intellektualista készíttet magáról. Ha észrevetted, valamit minduntalan a szájába dug: vagy egy cigit, vagy egy pipát, vagy egy golyóstollat, vagy a szemüvegkeretet. Mit jelent ez antropológiai szempontból? Azt, hogy megrekedtek a csecsszopószinten! Vagyis, más szóval, egy rendellenességgel állunk szemben! Nyilván erre azt fogod mondani, hogy mára a betegség elvesztette hajdani erejét, hogy léteznek gyógymódok. Igen, ez igaz. Csakhogy én mindezt láttam, és nem tudom elfelejteni. Alig nyitottam ki a szemem, gyerekként, és láttam: intellektualistákat, professzorokat, kritikusokat, KOLLÉGÁKAT, akik 40 év után még mindig magázódtak egymás közt, akik, csak mert egy versben megjelent a cseresznyefa, külön fejezetet szenteltek a cseresznyefa motívumának a román és az európai irodalomban, némi utalással a távol-keletre. Láttam intellektualistákat, akik fáradhatatlan rendszerkeresésükben áthajoltak a hídkorláton, és – jaj! – megtörtént, ami várható volt. De a halak nem ették meg őket. Úszkáltak fel-alá, kerülgették őket, de nem ették meg. Nem ették meg! Én mindezt láttam! Dolgok, amiket nem lehet elfelejteni! Nincs jogunk elfelejteni! Ha azt akarjuk, hogy egy boldog jövőnk legyen.

Csakugyan, van mit okulnunk az intellektualisták kudarcaiból, miként egyébként a halak igencsak szuggesztív „erkölcsiségéből” is. És mert szóba jöttek a halak, az állatok, megkérnélek, hogy a továbbiakban ejts néhány szót az első könyvedről, az Oranj-ról, illetve a mese iránti szenvedélyedről.

A mese iránti szenvedélyem gyerekkoromból való. A szüleim, lévén tanárok, édesapám románt, édesanyám franciát tanított, különböző alkalmakkor – születésnap, névnap, Mikulás, Karácsony – a tulajdonképpeni ajándékok mellett könyveket is vettek nekem. Így nyílt alkalmam arra, hogy megismerkedjem az Ispirescu által összegyűjtött népmesékkel; a Fehér Szerecsennel és A hárskirályfival, mindkettő ihletetten illusztrálva és egy kötetben kiadva; A babérfává változott leány-nyal; a Dumitru Stănescu által összegyűjtött népmesékkel. Ezekhez még jöttek kötetek a Halhatatlan mesék sorozatból, az Ezeregyéjszaka meséiből, aztán egy nagy, vastag kötet, A boldogság madara, amely kínai, tibeti és dél-kelet ázsiai meséket tartalmazott, meg olyan mondák, mint A derű és a villám vagy a Három csodálatos történet Fabiola királynőtől, amelyből tudomást szerezhettél az indiai kék tündérrózsák vagy a kagylós csigák legendájáról. Megvolt még nekem Ezópus kalandos élete, Nagy Sándor regényes életrajza, az úgynevezett népszerű gyermekkönyvek és természetesen illusztrált meséskönyvek, mint a Tarka tollú Pepita az erdőben, Brek, a kis tavibéka vagy A szuvas fogú gyermekek országában. Emlékszem egy csodálatos könyvre, A tízekre, amelyben bizonyos vendégekről van szó (egy tücsökről, egy kakukkról, egy libáról, egy gidáról, egy majomról stb.), akik betoppannak a nagytata házába, ahol a kisunoka van, egy kislány, és szállásért esdekelnek. Elmesélik, hogyan volt mindegyikükből 10, aztán lett 9, 8, 7, végül 1. A végén valamennyiüknek szentelnek egy Éneket. Tudd meg, hogy újraolvasva egy részét az említett könyveknek, kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy mit sem veszítettek a varázsukból, és nagyon jól meg vannak írva. Most, amikor az irodalomtörténet is elkezdett új irányokba tájékozódni, itt az ideje, hogy ezt a területet is megvizsgálják, és az őt megillető helyre tegyék. És, mivel olyan korban élünk, amelyben fokozott az igény a válogatás és a rendszerezés iránt, miért ne állíthatnák össze A román gyermek- és ifjúsági irodalom szótárát?

Az Oranj-ról mit mondasz? Itt is ugyanazzal a líraisággal találkozunk, nem?...

Először is azt szeretném neked mondani, hogy a mese melletti döntés értelemszerűen a spontaneitás melletti döntést jelenti. Líraiság, persze, van benne, adott passzusokon túl is, ugyanis a szövegnek van egy belső ritmusa, ráadásul a narráció, a leírások, a hősök, a nyelv révén kirajzolódnak bizonyos sajátos érzelmi és erkölcsi koordináták, amelyek a végsőkig keretet szabnak neki. A vers és a mese számomra kétfajta megnyilatkozási lehetőséget képvisel, egzisztenciális és művészi értelemben egyaránt. A kettő teljesen különbözik, szöges ellentétei egymásnak, de minthogy ugyanarról a személyről van szó, mert így van az életben, metszéspontok is kirajzolódnak. A vers a tett jegyében áll. Az Erószra helyez hangsúlyt, a szabadságra, a rátermettségre. Hard, kemény megnyilvánulási mód. A nevükön nevezi a dolgokat. A humor hiányzik belőle, a játékosság viszont mint hatásfokozó elem jelen van. A mesét a történetmondás határozza meg, amely szublimált, komikusan eltorzított, anélkül azonban, hogy veszélyeztetné a szöveg érvényesülését. A jóságot emeli ki, a gyengédséget, a barátságot. Soft, lágy megnyilvánulási forma. Az elmeséltek egyszerre mulatságosak és igazak. Van benne humor is, játékosság is. A mese tehát elővigyázatosabb: egyes dolgokat kimond, másokat elhallgat, van, amit átalakít, van, amit viszont csak elferdít – az olvasó öröme ugyanis teljes kell legyen, a kedélyét semmi sem zavarhatja meg. Az én némiképp visszahúzódik, a jelenléte reflexiókban mutatkozik meg, vagy pedig kikövetkeztethető bizonyos irányokból, amelyekre a mese szála szövődik.

Sokba kerül-e egy teljes egészében színes illusztrált könyv?

Rettentő sokba. De én azt akartam, hogy ez a könyv az én vállalkozásom legyen. Viszont segítséget kaptam a kiadó igazgatójától, támogatókat is találtam, így hát megvalósítottam, amit elterveztem. Jelen volt a média, könyvbemutatót tartottam, az emberek vették. Végül több iskola is – azt hiszem, hét vagy nyolc – igyekezett beszerezni a könyvem, jutalmazás céljából. Úgyhogy – a tulajdonképpeni közönségen kívül, amely többségében végzett vagy jelenlegi egyetemistákból áll – egy sereg különböző korú (ám egytől-egyig díjazott!) diáknak is van a lakásában egy példány az Oranj-ból. Számomra ez egy nagy öröm.

                                                                                                                   

(Elhangzott a Kolozsvári Rádió Arte nevű műsorában 2008 októberében.)